A 33 év után ismét Szolnokon megrendezett Országos Színházi Találkozóra (OSZT) bejutott előadásokkal szemben kicsit igazságtalan, hogy a színházrajongó egymáshoz hasonlítgatja őket, hiszen, ha nem így együtt, egy hét alatt, nagy dózisban látja őket, akkor valószínű, mindtől elájul. De hát nem a színházrajongó tehet arról, hogy hirtelen kinyílt előtte a magyar színjátszás Kánaánja, ahol tényleg jobbnál jobb előadások között, nem válogatott, hanem rohangált, hiszen egyiket sem lehetett kihagyni. A magam részéről nagyon hálás vagyok az ötletgazdáknak, a megvalósítóknak, a válogatóknak és a Szolnokra utazó társulatoknak, hogy ezeket az előadásokat ilyen egyszerűen és kényelmesen láthattam, itt. Életre szóló élményeket szereztem. Még akkor is, ha közben vérzett a szívem az off program előadásaiért és a különböző szakmai programokért, amikre fizikai képtelenség volt a versenyprogram mellett eljutni.

A legfontosabbak

Számomra a legfontosabb előadások azok voltak, amelyek napjaink problémáira, kortárs megközelítésben reagáltak, és nem valami régi darab átirataként, a sorok között beszélve akartak fontos ügyekre reflektálni. Az Orlai és a Füge Produkciók Mély levegő című monodrámája Pálos Hanna előadásában, rendezésében, színpadra alkalmazásában – Csizmás András nagybőgő-játékával – úgy beszélt a családon belüli erőszakról, az ebből való kiútkeresésről, hogy minden érintett szempontjait próbálta vizsgálni, nem akart senki felett pálcát törni, és nem tragédiával végződött. Legalább ennyire erős volt a dunaújvárosi Bartók Béla Kamaraszínház A fiú című drámája, a Szolnokon is sokszor dolgozó Dicső Dániel rendezésében, ami után szerintem joggal mondta egy ifjú hölgy, hogy ilyeneket lenne fontos játszani a poros klasszikusok helyett, amit a „szakma” egy részének nem is sikerült megemésztenie. Mind a két előadás olyan, amiket sokági kellene játszani és tájoltatni, mert több értelme lenne, mint a mindenféle celebhakni monológoknak.

Ugyancsak ebben a kategóriába díjaznám a szemle egyértelmű közönségsikerét, a budaörsi Latinovits Zoltán Színház Az igazság gyertyái című, Székely Csaba által írt és Alföld Róbert rendezte drámáját, ami miközben Erdélyben és a második világháború idején játszódott, szívszorítóan mutatta, miként szivárog le a hétköznapokba a hatalom és kiszolgálóik által gerjesztett gyűlölet. Nem ötszáz embernek, egész Szolnoknak látnia kellett volna, hogy tanuljon a nyolcvan évvel ezelőtti történésekből, és ne dőljön be napjaink uszítóinak, akik nem is értem, miként dekódolták ezt a történetet. Tanulmányútnak tekintették? Vagy rémségesen szégyellték magukat, hogy ismétlik a történetet, és annyi sütnivalójuk sincs, mint a Hartai Petra által megformált Kovács Sárának?

A legkülönlegesebbek

Számomra ismét bebizonyosodott, hogy a határon inneni és túli kőszínházakban nem ugyanazt a színházi nyelvet beszélik, miként az is, hogy a marosvásárhelyiek, a kolozsváriak és az újvidékiek előadásait Magyarországon nem lehetne létrehozni. És nem csak a hosszúságuk, a nyelvezetük, de talán a születésük módszere, az előadás közben is tetten érhető valódi társulati lét, és teljesen más színházi gondolkodásmód miatt sem. Így szerintem nem is igazságos a Ház a blokkok között, a Janovics és az 1981 című előadásokat a határon innen született produkciókkal egy kalap alá venni. Ugyanakkor nézni kell őket és beszélni róluk, mert valami elképesztően különleges és fantasztikus produkciók.

Rám a legnagyobb hatással a marosvásárhelyiek Ház a blokkok között drámája volt, ami elvileg 1983-ban játszódott, de napjainktól a Monarchia fénykoráig nyargalt végig Kelet-Európa múltján egy asszony, két lánya és ismerőseik személyes történetein keresztül. Nagyon meglepődnék, ha az egyik legjobb főszereplő díját nem a Both Karolát alakító László Csabának ítélnék, akár férfi, akár női kategóriában.

Le kell borulnom Ifj. Vidnyánszky Attila Janovicsa előtt is, ami nekem a Trianon-traumának egy olyan speciális olvasatát adta, amivel még nem találkoztam. Miközben a vásárhelyi társulat ismét a színjátszás határait feszegette. És tényleg rosszul érezem majd magam, ha a legjobb epizodistának járó díjat nem Bíró József, a Méry bácsit, a házi tűzoltót megformálója kapja azokért a pillanatokért, amikor behozta a saját tulajdonában lévő, 1918. október 1-jén készült, a kolozsvári magyar színház feloszlatott társulatáról készült, eredeti csoportképet.

A legszerethetőbbek

Ebbe a kategóriába a színészeket sorolom. Akik között nagyon sok olyan, vidéken játszó, a nagyközönség számára ismeretlen művész volt, akik, ha nem ott és nem ilyen körülmények között dolgoznának, nemcsak ismert magyar színészek, de akár világsztárok is lehetnének. Aki látta a debreceni Csokonai Színház A bábjátékos című darabját a Színműhelyben, az talán egyetért velem, hogy Kiss Gergely Máté, Elise Paris Turco, Újhelyi Kinga és Mercs János valami elképesztő alakítást nyújtanak ebben a témájában, és Balázs Zoltánnak köszönhetően rendezésében is különleges előadásban. De ugyanezt éreztem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Yerma előadása közben is, amiben Szabó Nikolett, Törő Gergely Zsolt, Pregitzer Fruzsina, illetve a három fiatal nőt megformáló Ary Patricia, Jenei Judit és Nyári Dia nyújtottak különlegeset.

Félek, hogy nem közülük kerülnek majd ki a hivatalosan díjazott színészek, amit csak azért tudok megérteni, mert a Stúdió K Stuart Máriáját is ide kell sorolnom, és én magam is nehezen tudnám eldönteni, hogy a fentebb felsoroltak mellett Nagypál Gábor, Kaszás Gergő, Fodor Tamás vagy Samudovszky Adrian kezébe adják-e az elismeréseket. Hozzátéve, hogy Nagypál Gábornak Az igazság gyertyái tanítója miatt is meg kellene kapnia, Fodor Tamásnak pedig, mint egykori szolnoki színész-rendezőnek, és az OSZT legidősebb szereplőjének – ami itt érdem – is elismerést kellene átnyújtani.

Csalódások és rendkívül minek

Nem szeretném szépíteni a dolgot, főleg, hogy személyes beszélgetésekben is el fogom mondani, hogy voltak olyan előadások, amelyeknek sok értéke volt – például a színészi játék vagy a díszlet -, de összességében csalódást okoztak. A miskolciak Ivanovja és a győriek Szentivánéji álma egyértelműen ilyen volt, holott mindkettőnek tudtam örülni a klasszikus történetek elmeséléséért, sőt valahol megértő is tudok velük lenni: ilyen is kell, és vidéki színházi létükhöz képest még a „csodálatos” szó is kicsúszna a számon.

Főleg, ha a „rendkívül minek” kategóriába sorolható előadásokra gondolok, amelyek szerintem túlgondolt, túlmisztifikált, de alapvetően legfeljebb a rendezők fejében jónak minősülő előadások lettek. Csak nézőként, nem felkent szakemberként mondom, hogy nekem a Bérczes László rendezte Őszi álom ugyanúgy sok sebből vérzett, mint a Szikszai Rémusz által színpadra állított Oidipusz. De hát nem vagyunk egyformák. Két néző nem ugyanazt látja a színpadon. És lehet, hogy azzal sincs nagy baj, ha a rendező fejében vetített történet nem jelenik meg az én fejemben. Legfeljebb vitatkozhatunk arról, hogy a hiba kinek a készülékében van.

Közönségdíj

Ezúttal ezt tényleg azoknak szeretném átnyújtani, akik nem szakami vagy munkaköri kötelességből, hanem valódi színházrajongóként ülték végig a szolnoki OSZT mindegyik vagy nagyon sok előadását. Volt például Székesfehérvárról egy hölgy társaság, akik az OSZT miatt majdnem egy hetet töltöttek Szolnokon, ha jól sejtem, a 14 előadásból legalább 10-et megnéztek. És igazuk volt. Mert ilyen élményt sehol máshol nem kaphattak volna az elmúlt héten, csak Szolnokon. A Közönségdíj az övék, de jövőre én is versenybe szállok érte.

(A fotók a Szigligeti Színház FB oldaláról valók)