Lassan elkopik a Tisza partjáról a város egykori ipari jelképe, a tárház. Máshol ilyen épületekből szoktak modern művészeti múzeumokat, meg fantasztikus kulturális központokat varázsolni. Máshol.
A régi rómaiak tudták. Csak nem árulták el. Nekünk. Mármint, hogy miként lehet olyan tartós utakat és hidakat építeni, amelyek 10 évnél tovább bírják. A szolnoki "százlábú" hidat ugyanis bő évtizeden belül felújították, majd garanciálisan javították, de ma nagyjából olyan, mint előtte volt. De az is lehet, hogy ez egy új egészségügyi fejlesztés. Vesekővel bajlódó betegek bringára! Párszor oda-vissza tekerés a "százlábún", és nincs szükség drága műtétre. Csak nehogy fizetni kelljen érte!
A felnagyított és betonból kiöntött anyacsavarok közterületeink régi és sokfelé felbukkanó tartozékai. Hogy kinek a tulajdonát képezik, az persze rejtély. Lehet, hogy ebben az esetben, a Baross út végén, maga a tulajdonos sem tudja. Mert, ha tudná, akkor csak nem hagyná, hogy csikkúsztató medence legyen ezekből az igénytelen, több évtizedes utcabútorokból. Lehet, hogy inkább elvinné őket.
Hosszú hetek óra hiányzik a vízelvezető csatorna fedele a Tisza hajósok terén, a kerékpáros rámpa alján. Ennek következtében egy jókora lyukkal ér véget a lejtő. Ami nagyobb kerekű bringával is veszélyes, kisebbel vagy netán műanyag motorral maga a sors kísértése. Kinek kellene arra járni, hogy észrevegye a hibát? Akikre a város gondjait bíztuk, se gyalog, se kerékpárral nem járják Szolnokot? Egy kis odafigyeléssel megelőzhető lenne a baj!
Vannak hirdetőoszlopok, számtalan alternatív hirdetési felület, újságok és ezer más hely, ahol kulturáltan lehet reklámozni. Városképileg is elfogadhatóan. Rosszindulatú a következő kérdés: Kit kellett meggyőzni ahhoz, hogy Norbinak ezt is lehessen? Korlátokat kivágni! Undorító táblát lebetonozni! Gyalogosokat kitakarni. Ebben a városban bármit ki lehet tenni az utcára?
