2025.08.27. (szerda)

2010: Áthelyezett tudósítónk

2010: Áthelyezett tudósítónk

Dátum:

Doros Judit 1998 óta szolnoki lakosként tudósította a Népszabadságot az Észak-Alföld, így a megye és a város eseményeiről. Néhány hónapja a lap Észak-magyarországi regionális tudósítója lett, és egyben visszaköltözik kedvenc városába, Egerbe. Költözés közben beszélgettünk.

dorosj.– Mi az oka annak, hogy a jövőben nem lesz Szolnokon élő tudósítója a Népszabadságnak?

– Az Észak-magyarországi régió tudósítói helye két éve megüresedett, és már akkor felajánlották a térségi tudósítói munkát. Az Észak-alföldi régióban, némi átfedéssel két tudósító is dolgozik: Kácsor Zsolt kollégám Debrecenből Hajdú-Bihart és Szabolcsot is „kézben tartja”, míg én Szolnok, Heves, és alkalmanként Békés megyéről írtam. Családi szempontok is szerepet játszottak abban, hogy nem két éve, hanem most döntöttem a költözés mellett. A fiam, aki eddig a kiváló II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola német tagozatos osztályába járt, idén fejezte be a hatodik osztályt, és felvették Egerben egy most induló, hatosztályos, német tagozatos gimnáziumba. A korábbi, észak-magyarországi tudósítókkal szemben nem Miskolc, hanem Eger lesz a székhelyem, részben, mert ott nőttem fel, és dolgoztam korábban, részben mert onnét Borsod, Nógrád, Heves és Szolnok megye nagyjából egyformán elérhető. Az újságírói munkám szempontjából is felfrissülésnek érzem a változást, nagyobb és izgalmasabb a terület, és erősebb a szakmai kihívás is, amelynek meg szeretnék felelni.

– Mikor kerültél Szolnokra? Akkor mi szólt amellett, hogy itt éljen a helyi tudósító?

– Tizenkét évvel ezelőtt, a Népszabadság külsős, Heves megyei tudósítójából – és a szintén a lap által alapított Heves Megyei NAP belpolitikai rovatvezetőjéből – lettem Szolnok és Békés megye főállású tudósítója, és 1998. október közepén költöztem Szolnokra. Korábban Békéscsabáról dolgozott az itteni tudósító, a szociográfiai riportjairól is jól ismert, ma már nyugdíjas Kőváry Péter kollégám. Az ő távozása után néhány hónapig Abádi Szabó Imre tudósított a két megyéből, aki után mintegy „megörököltem” a szolnoki térségi tudósítói székhelyet. Nem sokkal később pedig – szinte szó szerint – belekerültem a mélyvízbe. Sorra jöttek a hatalmas árvizek, előbb 99-ben, majd 2000-ben, így elég gyorsan megismertem a Tisza és Zagyva menti településeket.

– Nem vagy tősgyökeres szolnoki. Milyenek voltak ez első benyomásaid a városról?

– Szolnokot jobban becsülik a „gyüttmentek”, mint az ideszületettek. Az utóbbiak egy része folyton elvágyik innen, Budapestre vagy a Dunántúlra, de aztán marad, és emiatt folyamatos benne a keserűség, és az „átmenetiség” érzése. Ugyanakkor a város is jobban becsülhetné az értékeit. Itt van két folyó és egy gyönyörű holtág, amit nem használnak elég jól. Szarvason vagy Gyomaendrődön meg lehet nézni a Holt-Köröst: strandok, rendezett házak, nyaralók, halászcsárdák, sétahajózás. Amikor idekerültem, mindenki áradozott a szabadstrandról, ám nekem már módom sem volt ott fürödni. Előbb elvitte az árvíz, aztán meg hagyták lepusztulni. Feltűnt az is, hogy a város mennyire nem törődik a „külterületek” arcával. Aki Tószeg felől érkezik, sírva fakad a lepusztultság láttán. A Damiban tanult a fiam úszni – később Takács Zoltán és edzőtársai mellett vált versenyúszóvá -, ezért szívfájdalmam a felszámolása, noha részben értem az okait. Szeretem viszont Szolnok „gyerekközpontúságát”. Amikor idekerültünk, közel hetven játszótér volt a városban, a bölcsődében külön korszerű étkezési program alapján állították össze az étrendet, az óvodában már elkezdték a vízhez szoktatást, amit az iskolában edzés-programként folytattak. Egriként, ahol színesek a házak és szépek az épületek, Szolnok kissé szürkének és egyhangúnak tűnt, amin változtatott némiképp a Kossuth tér átépítése, és a gyaloghíd is adhat majd egyfajta stílust a városnak. Emlékszem, első benyomásként mennyire meglepett, hogy itt a csokoládés linzerbe – vagyis az islerbe – lekvár helyett tojáshabot tesznek, a somlói galuskába viszont néhány helyen lekvárt is.

– Volt olyan munkád, tudósításod, riportod, ami Szolnokhoz köthető, és amire nagyon szívesen emlékszel?

– Az árvízi tudósítás kemény munka volt, és a vízügyesek szaktudását azóta is nagyra becsülöm. A múzeummal, a művészteleppel, a vegyiművek lakótelepének sorsával, a húsipar felszámolásával elég sokat foglalkoztam, és néha „piszkáltam” a városmarketinget is.

– Volt olyan eset, ami viszont rossz emlékként maradt meg, mert akadályozták a munkád?

– Akadt egy kisgazda politikus, aki a kilencvenes években Martfűn pékséget működtetett. Ennek „fura” felszámolásáról több cikket is írtam, ő pedig nem épp udvarias stílusban próbálta akadályozni a munkámat. Máskülönben nem voltak kellemetlen emlékeim, a legtöbben inkább segítettek, mint sem gátoltak.

– Mennyire lettél szolnoki? Kedvenc szolnoki helyek, itt szerzett barátok?

– Érdekes, mert a tizenkét, itt töltött évem alatt végig megmaradt bennem, hogy egri vagyok, aki Szolnokon él. Mégis megszerettem a várost, mert az itt élő emberek közvetlenek és barátságosak, jókat lehetett sétálni, biciklizni, olykor enni is, a komolyzenei, múzeumi és sportélet pedig egészen kiváló. Kedvenc helyem volt a Dami, az még ma is a Tisza-part, a Holt-Zagyva, de leginkább a Holt-Tiszát zártam a szívembe. A barátságaim, az igazán fontosak pedig remélem, kiállják majd a „távolság-próbát”.

– Azzal, hogy elköltözöl, de a megye a területed marad, mennyivel kevesebb megjelenés jut a majd Szolnoknak?

– A megjelenést eddig is az események és a hír értéke határozták meg. A költözésem ebből a szempontból mégis beszédesnek mondható, és azt jelzi, Szolnoknak és a térségének a jelentősége valamelyest csökkent. Az elmúlt hónapokban, amikor kétlakiként még Szolnokon éltem, de már zömmel Borsodba jártam dolgozni, még inkább azt éreztem, hogy Szolnok ellustult, lemaradt. Riport-témákért, emberi történetekért, konfliktusos helyzetek miatt ezután is szívesen jövök majd ide, mint ahogyan a Népszabadság népszerű Arcok rovatában is el tudok képzelni szolnoki portrékat. Telefonom, e-mail címem változatlan, és akinek szüksége van rám, azután is elér.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Szolnoki moziktól nemzetközi filmfesztiválokig

A berni követ, Félvilág, Örök tél, Apró mesék. Az utóbbi évek legsikeresebb filmjeit Szász Attila jegyzi rendezőként. Nem véletlen, hogy filmjei bemutatóin mindig itt van Szolnokon, hiszen ez a szülővárosa, itt járt általános- és középiskolába. Szász Attilával beszélgettünk.

Nagy kisember

Karczag Ferenc 2005 óta tagja a Szigligeti Színház társulatának. Ebben az évadban az Üvegcipőben, a Tanítónőben és a Kalandban láthattuk, de március 4-től Schiller Ármány és szerelem című drámájában is színpadra lép. Az új bemutató próbája közben beszélgettünk.

A Nagy krónikás

Szolnok 20. százada és így a történelme sem lesz soha megismerhető és megérthető Nagy Zsolt (1941-2024) nélkül. A legjobb értelemben vett újságíró volt, aki fényképezőgéppel írt, miközben bohém és jellegzetes alakja is volt a városnak. Képei miatt addig "él", míg Szolnok létezik. Köszönöm Zsoltbácsi!

Elégedett túlélő

Biró Panna Dominika második főszerepét játssza az évadban a Szigligetiben, miközben a fővárosban három darabban látható, egyet pedig hamarosan próbálni kezd, és filmezni is sűrűn hívják. A Sweet Charity boldogságot kereső főszereplőjével a szolnoki premier előtt beszélgettünk.