Bár ez a részben hamisított szolnoki képeslap elsősorban a város vallási sokszínűségéről és toleranciájáról tanúskodik, amikor Pista kapkodva postára adta, nem éppen ezek az értékek jellemezték a világot. Egy harcba induló katona üzenete és „hétköznapi” problémája 1916-ból.

Gettler József szolnoki papírkereskedő, hírlapárus és kiadó – meg ki tudja, mi minden – 1916-ban adta ki ezt a fekete-fehér képeslapot. Amiről tudható, hogy legfeljebb pár évvel korábban készülhetett a hozzá használt felvétel, miként az is, hogy a kép előterében látható Boriska nevű hajó a valóságban nem is járt a Tiszán. Az idilli fotóra csak ügyes kezek montírozták oda a sétahajót – ne felejtsük el, hogy az 1910-es években járunk -, tovább fokozva Szolnok különlegességét és sokszínűségét. A kiegészített kép egyébként annyira jól sikerült – és valószínű, a vevők körében is olyan sikert aratott -, hogy kicsit más nagyításban, de színezett képeslap is készült belőle, sőt még az első világháború után is felbukkant.

Ha levesszük a képről a lapátkerekes gőzöst, akkor azt mondhatjuk, hogy a felvétel középpontjában a Tisza jobb partján sorakozó három szolnoki templomot láthatjuk. Ebből pedig az következik, hogy a fotós csak 1899 után dolgozhatott, hisz a Belvárosi Nagytemplom és a Református templom után abban az évben készült el a Zsinagóga. Viszont, ha jobban megnézzük a képet, azt is azonnal rávághatjuk, hogy a fotós csak 1912-t követően dolgozhatott. Egyrészt azért, mert a Református templomtól jobbra már halványan feltűnik egy emeletes épület, ami szerintem csak a Barta-palota lehet a Sóház utca és a Tiszai hajósok terének sarkán. Annak építése pedig 1912-ben zajlott. Másrészt – és ez az erősebb bizonyíték – a képeslap jobb szélén már a szolnoki színház első épületét is látjuk, amit ugyancsak abban az évben adtak át.

Készült bármikor is az alapként használt felvétel, az bizonyos, hogy nem sokkal később komoly kereslet mutatkozott iránta. Az első világháború különböző frontjaira tartó katonáknak ugyanis a képeslap volt a legegyszerűbb eszközük az üzenetküldésre. Amit a különböző állomásokon várakozó vonatukról leugorva is be tudta szerezni, majd gyorsan megírni és olcsón feladni. Így tehetett 1916. március 5-én Pista is, aki így tudatta a Dunántúlon élő szüleivel, hogy éppen Erdély felé tart, és alapvetően jól van. Ugyanakkor útközben egy csomagot szeretett volna postára adni, de nem vették fel – írásából úgy tűnik, erre máshol sem lát reményt -, ezért egy bizonyos Teréznek fogja beadni. Hogy hol és mikor, az az idegen számára nem derül ki, de feltételezhetjük: mind a címzett, mind a feladó pontosan tudta, kiről van szó.

Korábban már említettem, hogy az előző századfordulóról, illetve a XX. század első másfél évtizedéről azért maradt fenn viszonylag sok Szolnokot ábrázoló képeslap, mert a város, mint fontos vasúti csomópont, rengeteg katonát fogadott és továbbított az első világháborúban. És mivel a Keletre tartó vonatoknak át kellett kelniük a Tiszán, joggal feltételezhetjük, hogy sokszor torlódtak fel vonatok az állomáson, ami remek alkalom volt a katonáknak például képeslap küldésére. Egy külön kiállítást és kiadványt is megérne, hogy abban a négy és fél évben hová és milyen üzenetek indultak útra Szolnokról, természetesen nemcsak Magyarországra, de a Monarchia távolabbi településeire is.