– A premier előtti kedden beszélgetünk. Hogy áll a darab, elkészült?
– Lassan összeérik. Tegnap már egyben próbáltuk, csak néhányszor kellett leállni, és ma délelőtt is végigment a darab. Azt mondom, hogy már csak a közönség hiányzott, de holnaptól már úgyis előttük játszunk.
– Hány hét munka, amíg eljutnak idáig?
– Az Én és a kisöcsémet december elején kezdtük próbálni, de aztán a szilveszteri gála miatt két hetet kihagytunk, és csak január első napjaiban álltunk neki újra. Mondjuk, hogy öthét alatt jutottunk el a premierig.
– Hogyan lett a darab rendezője?
– Alapvetően színész vagyok, csak úgy alakult, hogy szinte a főiskola befejezése után azonnal elkezdtem rendezni. Először a budapesti Katona József Színházban, ahol négy évig voltam, aztán itt Szolnokon, ahol eddig szinte minden évadban volt egy rendezésem. Amikor ezt a szezont állították össze, akkor szólt a színház vezetése, hogy szeretnék, ha az Én és a kisöcsémet rendezném. Megmondom őszintén, először egy kicsit meg is illetődtem, mivel ez az első zenés rendezésem, és messze nincs olyan gyakorlatom a zenés darabokban, mint mondjuk a főszereplő Kertész Marcellának, vagy a karmesterünknek, Rácz Mártonnak.
– Mennyire nyúlhatott hozzá a darabhoz?
– Kaptam egy szövegkönyvet, de azt alaposan át is dolgoztam, ahogy ez minden Eisemenn bemutatónál megtörténik. Ezeknek a daraboknak szinte nincs is eredeti változatuk, mert még a szerző életében, ő maga elkezdett beleírogatni, kivenni és hozzárakni részeket. Arra törekedtünk, hogy az ismert Eisemenn dalok azért elhangozzanak, de bizony, ahol úgy éreztem, hogy valami sok, vagy hiányzik, ott húztam, vagy éppen hozzáírtam.
– És mennyire válogathatott a színészek között?
– Nagyjából ezt is készen kaptam, hiszen ez egy társulat, ahol arra is figyelemmel kell lenni, hogy mindenki jól érezze magát, és feladat is jusson mindenkinek.
– Nincs ebből olykor sértődés?
– Dehogynem, hisz én is pufogok vagy két napig, ha egy darabban nem azt a szerepet kapom, ami szerintem rám illene. Aztán persze elfogadja az ember a döntéseket, és elvégzi a rá bízott feladatokat. Azt hiszem, ez a mostani társulat már van annyira jó, hogy az ilyen dolgokat megfelelően kezelje.
– Nem sajnálja, hogy nem játszhat a darabban? Egyáltalán, miért kezdett rendezni?
– Minden rendezésemben játszok is valami apró szerepet, mert így később is közelről tudom követni a darab sorsát. Most is lesz egy pármondatos szerepem. Hogy miért kezdtem rendezni? Valahogy kiválasztódtam. Azt hiszem, azokból a színészekből lesz egyben rendező is, akikre a kollégák hallgatnak, akiknek az ízlése, a véleménye többször előkerül.
– A színpadon kívül is vezéregyéniség?
– Látja, ezt nem tudom. Mondjuk azt, hogy bízom benne.
– Készült a színészi pályára?
– Volt egy nagy példaképem, Soós Imre, illetve nagyon sokat szavaltam is, de azt nem mondanám, hogy mást el se tudtam képzelni, csak a színházat. Felvételizni is úgy mentem el, egyszer megpróbálom, hogy később ne tehessek szemrehányást magamnak, és ha nem vesznek fel, akkor befejeztem. Felvettek.
– És, ha ez, akkor nem így alakul?
– Akkor most minden bizonnyal csikós vagy valami agrárvállalkozó vagyok a Hortobágyon. Balmazújvárosi vagyok, nagyon szeretem az Alföldet, a Hortobágyot, az édesapám pedig számadó csikós volt. Nem is nagyon tetszett neki, hogy színész lettem. Főleg, amikor letörten mentem haza Pestről. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy pakoljak össze, és költözzek vissza Balmazújvárosra.
– Kötődik még ahhoz a városhoz?
– Persze. Van ott egy kis házam, és ha csak tehetem, hazamegyek. Nincs annál jobb, mint horgászni, lovagolni, vagy a pusztán dolgozó barátaimmal összejönni.
– Szolnok?
– Tizennégy éve játszom itt. Azt hiszem, már ismerem annyira a várost, és engem is ismer annyira Szolnok, amennyire kell.
– Azt mondta, eddig minden évadban rendezett. Jövőre is így lesz?
– Ezt még nem tudom, majd a következő évad kitalálásakor elődől. De akkor sem történik semmi, ha nem így lesz. Nem szeretek a rendezői vágyaimról beszélni, csak akkor, ha azok már elérhető közelségbe kerülnek.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
