Aktív sportolóként nem láthattam, edzőként és a Damjanich uszoda nélkülözhetetlen alakjaként, igen. Azt hiszem, Hasznos István nem attól lett Szolnokon legenda, hogy 1952-ben olimpiai aranyérmet nyert. Inkább azoktól a kilométerektől, amiket hátrakulcsolt kézzel tett meg a Damiban.
A balkezes center, a Szolnoki Dózsa ötszörös magyar bajnok vízilabdázója, és persze elsősorban a helsinki olimpián aranyérmet szerző pólóválogatott tagja még azt megelőzően befejezte aktív sportolói pályafutását, hogy láthattam volna tétmeccsen gólt lőni. (Csak most olvastam róla, hogy a szolnoki csapattal 212 bajnoki mérkőzésen szállt vízbe, amelyeken 339-szer talált a kapuba!) Így nekem csak azok a képek vannak meg róla a hetvenes évektől, ahogy a Damiban különböző korú gyerekeket úszni tanít, és közben hátrakulcsolt kézzel rója a métereket a medencék körül. Engem nem ő tanított meg úszni, de gyanítom, a Szolnokon 1960 után születettek és élők jelentős részénél köze volt a dologhoz. Tényleg azt gondolom, sok szolnoki számára a helsinki olimpia, a dózsás bajnoki címek a sporttörténelem lapjai, miközben Hasznos Pista bácsi Damibeli élete és munkássága az, amitől – máig, szeretettel emlegetett – legenda lett. (Ami sok olimpikonnak soha nem adatik meg.)
Szolnokon született 1924. december 8-án, a Markotányos utcában gyerekeskedett, édesapja mozdonyvezető volt. A vele készült interjúkban sokszor elmondta, hogy nem volt éppen egy „mintagyerek”, így az úszás, meg aztán a póló pont jó volt az energiái levezetésére. A harmincas években a MÁV strandon kezdte a sportolói pályafutását, majd a háborúban és utána egy ideig a fővárosban játszott, hogy aztán a negyvenes évek végén visszatérjen Szolnokra. A Damjanich uszodában edző – és élő – Szolnoki Dózsát 1964-ig erősítette, majd edző lett. Nem tudom, mikor taníthatott először gyerekeket úszni, de hogy szinte élete utolsó pillanatáig (1998) csinálta, abban szinte, biztos vagyok. Egy interjúban több tízezerre tette azoknak a számát, akiket úszni tanított. Arról viszont ritkán esett szó, hogy 1956-os tevékenysége miatt leszerelték a rendőrségtől.
Szobrát egy évvel halála után avatták fel a Damjanich uszoda nagymedencéje és az öltözők közötti gyepen. Pogány Gábor Benő, Munkácsy-díjas szobrászművész a Köztérkép.hu-n olvasható visszaemlékezése szerint, a mellszobor elkészítésére még Várhegyi Attila, Szolnok akkori polgármestere kérte fel, és a Damit működtető Víz- és Csatornaművek finanszírozta. Az 1999-ben felavatott alkotás 2007-ig, a Dami bezárásáig állt az eredeti helyén, majd akkor – szerencsére – a szolnoki szobrász kertjébe került, ahol majdnem hat éven keresztül várt arra, hogy méltó helyet találjon neki a város. Kevesen emlékeznek rá, de 2013-ban a magyar vízilabda sport kiemelkedő támogatója, a Vodafone telefontársaság, az új szolnoki üzlete megnyitásakor, 200 ezer forintot adományozott a szobor újbóli felállítására. Erre az év őszén sor is került a tiszaligeti Vízilabda Aréna felavatásakor, igaz már csak Nyerges Zsolt és a Szolnoki Vízilabda SC neve került az állíttatók táblájára. Miként az is, hogy Hasznos István szobra immár nem magányosan, hanem két korábbi csapattársa, Boross Ottó és Kanizsa Tivadar mellszobrai mellett áll az Aréna főbejárata előtt.
A magam részéről rettentő elfogult vagyok Pogány Gábor Benő munkáival szemben, mégis azt kell mondanom, hogy Hasznos Pista bácsi portréja talán a legjobb mellszobra. Persze lehet, hogy csak azért, mert annak idején én is így láttam a legendát: fürdőköpenyben, nyakában törölközővel. És természetesen azzal a jellegzetes, hátul összekulcsolt kézzel, ami a védjegye volt, és ami „túlnő” egy klasszikus mellszobron. Ráadásul szemben állva a portréval, nekem olyan, mintha rám nézne, és mindjárt megszólalna. Biztos, tudna olyasmit kérdezni, amire hirtelen nem lenne megfelelő válaszom.
