A fotó két szélén álló jellegzetes lámpák miatt le se lehetne tagadni, hogy Szelényi László valamikor a hatvanas-hetvenes években örökítette meg a szolnoki Damjanich-emlékművet. Az ebből a fotóból lett képeslapomat pedig 1973-1974-ban adta postára egy bosszankodó utas.

A Radnai Béla – akinek születési és halálozási dátuma valamilyen oknál fogva ennek a képeslapnak a hátuljára is felkerült: 1873-1923 – 1912-ben készíthette el az 1849. március 5-ei szolnoki csatának emléket állító szoborcsoportot. Köztudott, hogy az akkor már tíz éve működő Szolnoki Művésztelep közelében 1912-ben felállított emlékmű közadakozásból jöhetett létre, amihez anno még a szoborcsoport központi alakjának, Damjanich tábornoknak az özvegye is csatlakozott. A carrarai márványból készült négyalakos, diadalív alá helyezett szobor a felállítása óta a szolnoki március 15-ei megemlékezések központi helyszíne, és talán az egyetlen olyan politikai-történelmi emlékművünk, amelyet születése óta senki sem akart máshová vinni, ledönteni, átalakítani. Sőt rendszerektől függetlenül, rendszeresen jelent meg képeslapokon. Az így ránk maradt képeken maximum a szobor környezetének változását követhetjük nyomon.

Az itt mellékelt képeslappá lett fotó le sem tagadhatná, hogy a Kádár-korban született. A felvétel két szélén álló jellegzetes „ufó lámpák” a kor szüleményei, és nemcsak Szolnokon, de az egész országban megvilágították a közterületeket, sőt itt-ott még ma is felbukkan egy-egy példány belőlük. Ugyancsak jellegzetesek a kavicsos út mellett álló, a szoborra néző padok, bár ezek nem a szocializmus találmányai, viszont „tömeggyártásuk” akkor zajlott. Ha valaki ült ilyen padokon, az emlékszik: ezek sok mindenre alkalmasak voltak, kivéve a hosszabb vagy kényelmes ücsörgésre. Kisgyerekként nagyon tudtam utálni az ülőfelület és a támla között tátongó, olykor hatalmas „lyukat”, ami miatt hátradőlni nem, maximum leesni lehetett róluk. Egyébként a legalább ötven évvel ezelőtti fotón a szobor körüli park szépen rendezett, gondozott, a fák között pedig a Művésztelep első épületének kicsit szocialistára formált homlokzata bukkan elő.

Maga a felvétel nem túl különleges. Leginkább azért vette meg a gyűjteményem számára, hogy legyen Kádár-kori Damjanich-szobor ábrázolásom is. Aztán megfordítva a lapot, kiderült, a személyes üzenetek ismét különlegessé tudnak tenni egy elsőre nem túl érdekes anzikszot is. E lap hátoldalán ugyanis a szolnoki ideiglenes állomásról ír a postára adója, ahol 140 perc késés miatt kell várakoznia, így csak másnap hajnalban érhetnek „oda”. Nem hinném, hogy a címzetthez, Hódmezővásárhelyre, hiszen az 1973-74-ben sem volt olyan messze Szolnoktól. Talán inkább valami távolabbi úti célra, ahová éppen a Csongrád megyei városból indultak szolnoki átszállással. Hogy miért 1973-74-ben? Hát mert a lapon már szerepel irányítószám – amit ugye 1973. január 1-jén vezettek be -, másrészt hónap nap megjelölés is, márpedig 1975. augusztus 17-én már nem lehetett volna Szolnokon, ideiglenes állomáson várakozni.