A jó pékség ugyanolyan fontos része a városnak, mint a kávéház, a könyvesbolt, a virágos vagy éppen az a cukrászda, amit a magunkénak mondunk. Ezek a jóízű, szerethető, de csak itt értelmezhető vállalkozások visznek életet a házak közé. Most elárulom, melyik az én szolnoki pékségem.
Az én pékem
Sütőipari nyomorban nőttem fel, miközben legendás pékségekről szóló történeteket hallgattam. Holott falusi gyerek voltam. A hetvenes években azonban a falusi boltokban nem a helyi pék termékeit árulták, hanem a szolnoki kenyérgyár kényszermegoldásait. A kenyérhez fűződő első emlékeim tragikusak: valami téglatest alakú, sárgás színű, friss állapotában is borzasztó ízű, fél nap után pedig darabjaira hulló termék. Két nap után szöget lehetett vele verni a falba.
Na és a vizes zsömle. Vagy Sió zsömle? A kilós kenyérszerűség kicsinyített mása. Víz ízét még most is a számban érzem. Magában szinte ehetetlen volt, ám a hatodik óra környékén már kincset ért. A kiflinek csúfolt, még véletlenül sem görbe sütőipari ipari hulladék pedig maga volt az iparág szégyene. Egyenes volt, nem letekerhető, a zsemlénél ízetlenebb, és mintha eleve szikkadtnak készült volna.
Amikor a nyolcvanas évek elején fellendült a szocialista magánszektor, villámgyorsan jelentek meg a helyi pékek. No, akkor estünk át a ló másik oldalára. Irtózatos méretű parasztkenyerek készültek. Frissen magában is isteniek voltak, libazsírral, paprikával és paradicsommal pedig egyenesen Michelin-csillagért kiáltottak. Másnap azonban már morzsáltak, normális szeletet pedig lehetetlen volt belőle vágni. Kidobni nem lehetett, hiszen a maszek kenyere drága volt, meg három kilós. A legrosszabb azért az volt, amikor a hétvége előtt két ilyen parasztkenyér került, mert hétfőn reggel a második nagy része már senkinek sem kellett.
Évek kellettek, mire a kenyérgyárak és a maszek pékek közötti iszonyatos ellentét, a hirtelen választék varázsa helyrebillent. Aztán újabb évek, mire a tőlünk nyugatabbra ellesett technikák, formák, ízek és termékek bekerültek a hazai pékségekbe. Persze ettől még nem lett minden tökéletes. Bizony sok pékség ma sem egy mester üzlete, hanem egy szívtelen vállalkozás.
Szerintem minden városnak vannak jellegzetes pékségei. Olyanok, amelyekre a helyiek esküsznek, neveiket titkon súgják a betelepülőknek, az idegeneknek. Ez az a tudás, amivel csak egy idevalósi rendelkezhet. Nekem is van már ilyen titkom. Kettő is. Most azonban csak az egyiket árulom el.
A Szapáry Pékség diós kalácsáért kitérőre is hajlandó vagyok. A mákkal töltött tekercs is ott van a szeren. A szezámmagos apróságok vagy a fonott kalács pedig nálam elsőrangú. Ugyanakkor van olyan a családban, aki a kakaós csigájukra, más meg a hot-dogjukra esküszik. A zsemléjük egy időben inkább kalácsra emlékeztetett, ám az utóbbi időben mintha új receptjük lenne. Szóval a Szapáry Pékség azon kevés szolnoki helyek egyike – pontosabban kettő az egy -, amelyet rendszeresen látogatunk. És nemcsak azért, mert útba esik!
A Várkonyi téri 18 emeletes alatt lévő üzlet pultjai kívülről is csalogatók. A Szapáry utcában, a régi rendőrség mellett álló kicsit szolidabb, bár a kiveszőben lévő cégér miatt eltéveszthetetlen. Ráadásul a kiszolgálás is gyors. Talán mert a pékárun kívül nem vacakolnak mással. Olykor jobbak, mint egy gyorsétterem. És azt csinálják, amihez értenek.
