Az Alpokra, esetleg az otthonára emlékeztette ez a kép azt a katonát, aki az első világháború második évében Szolnokról a Monarchia nyugati végébe küldte ezt a lapot. Ha nem lenne a kép fölött felirat, bennünket is megtévesztene, hogy több mint száz éve hol is állt ez az alpesi stílusú ház.

A Róth Dezső szolnoki kereskedő kiadásában megjelentett képeslapra került felvételt az ismeretlen fotós a Tisza-híd szandai hídfőjétől, az országút töltéséről készítette, valamikor 1901 után. Merthogy a megörökített épületet a Tiszai Evez Egylet abban az évben emelte, az akkor már majdnem másfél évtizede alakuló „Móricz liget” városhoz legközelebbi sarkában. Mivel, az itt bemutatott anzikszot csak 1915 nyarán adták postára, simán előfordulhat, hogy a fényképész még a régi, fahíd végétől dolgozott, miként az is, hogy már a szép, vasbeton szerkezet volt tőle jobbra. A megörökített épület ugyanis nagyjából ott állhatott, ahol a mai Aranylakatot találjuk, és más fotók alapján az is egyértelmű, hogy a képen látható homlokzata nézett a Szandaszőlős felé vezető út irányába.

Erről a háborús képeslapról akár azt is mondhatnánk, hogy két világ találkozásáról, vagy a boldog békeévek végéről mesél. A mai Tiszaliget „meghódítása” ugyanis egyértelműen összefüggött a megyeszékhellyé lett Szolnok fejlődésével és polgárosodásával. A város első aranykorával, amikor sokak életében megjelenik a szabadidő, a sportolás és a kikapcsolódás iránti igény is. Az 1885-ben Szolnokra került Tóth Móricz (Mór) sem csak „botanikai” megfontolásból kezdte fásítani a Tisza bal partján, a hídfőhöz közelebb eső árteret, hanem mert igény lehetett arra, hogy Szolnoknak is legyen a belvárostól kicsit távolabbi, szórakozásra is alkalmas ligete. Nem véletlen, hogy az előző századfordulóra két vendéglő is gyökeret vert itt.

Miként az sem véletlen, hogy a szervezett sportélet is megjelent a városban. Ahhoz, hogy a Tiszai Evező Egylet a képen látható csónakházát 1901-re felépítse, olyan tehetős és kellő létszámú tagságának – akik a város polgáraiból verbuválódtak – kellett lennie, akik ilyesmit finanszírozni tudtak. Az is biztos, hogy a ránézésre is komoly alapterületű épületre nem egy-két év alatt gyűlt össze az Egylet pénze. De hát ne felejtsük el, hogy a 19. század végén már közel 35 ezren laktak Szolnokon, a polgárság igényeit kielégítő gimnáziumunk, a belvárosban villanyvilágításunk volt, és szinte folyamatosak voltak az építkezések is. Tehát volt kinek, és volt miből. Az igényekre a legjobban egyébként az Egylet csónakházához tartozó – ezen a képen nem látszó – két teniszpálya világít rá, ami akkoriban még igazi újdonságnak számított vidéken.

Ennek a fejlődésnek, virágzásnak vetett véget az első világháború. Szolnokból pillanatok alatt katona- és tranzitváros lett, hiszen vasúti csomópont volta miatt megtelt a Keletre tartó vagy onnan már visszatérő katonákkal. Ez utóbbiak közül sokan sebesültként, és jó néhányan hadifogolyként érkeztek a városba, hogy aztán mindenféle korábban kiadott képeslapokon üzenjenek távolban maradt szeretteiknek. Azt hiszem, Szolnokról sem előtte, sem azóta nem került a „világba” annyi üzenet idegenek, azaz nem szolnokiak által, mint abban a négy keserves évben. Aminek a végére a képen látható csónakház is eltűnt, hiszen az első világháborút nálunk a tanácsköztársaság, majd a román-magyar háború követte, amiknek következtében a Tisza-parton sok minden elpusztult.