– Meglepődtem, hogy egy szolnoki autószalonban beszélgethetünk az író-olvasó találkozó előtt. Van valami kötődése a városhoz?
– Nincs. Csak, amikor legutóbb autót akartam venni, bementem egy pesti Toyota szalonba, ahol úgy beszéltek velem, ahogy szerintem, nem kellett volna. Ekkor ajánlotta egy ismerősöm, hogy jöjjek Szolnokra, mert itt azt kapom, amit elvárok. Így vettem autót Hering Tamástól, és most is ide hoztam az autót szervizbe.
– Az egyik legismertebb kortárs magyar író. A neve hallatán sem bánnak kedvesebben Önnel?
– Nem, mert a papírjaimban nem ugyanaz a név szerepel, mint a könyveimen. A személyi szerinti nevem ugyanis az irodalomban már foglalt volt, így az első pillanattól kezdve Háy Jánosként publikálok. Egyébként nem hiszem, hogy ha az igazolványaimban is ugyanez a név szerepelne, másként bánnának velem.
– Akkor a felnőtt gyerekeit sem zavarja, hogy az apukájuk ismert író?
– Soha nem szerettem volna belekeverni őket ebben az íróságba. Persze sokszor kiderül. Legutóbb a lányom egyik egyetemi csoporttársa jött rá, és egyszerűen nem akarta elhinni, mintha egy író, nem lehetne normális apuka. Mivel a lányom más pályára készül, neki nem kell megküzdeni az ismertségemmel, a fiam viszont irodalommal foglalkozik, és óhatatlanul kiderül, hogy közünk van egymáshoz.
– A városi könyvtár meghívására jött Szolnokra. Van ma még igény az író-olvasó találkozókra?
– Nekem úgy tűnik, hogy az utóbbi öt-hat évben egyre több van belőle. Elsősorban azért, mert vannak lelkes könyvtárosok és népművelők, akik megszervezik ezeket. Nekem azért fontosak, mert semmilyen más reklámot nem pártolok a könyveim esetében. Pedig nagyon strapás. Nemcsak az utazás, de a befektetett energia miatt is.
– Mit kaphat az olvasó, ha ilyen körülmények között találkozik Önnel?
– Akik eljönnek, azok egy aktív, közös gondolkodásra vállalkoznak, ahol nekem, őszintének és közvetlennek kell lennem. Ami ma Magyarországon nem jellemző. Aki eljön, úgy érezheti, hogy ott ül egy ember, akit meg lehet szólítani, aki ugyanolyan, mint ő. Ez nagyon fontos egy olyan országban, amelyik egyre inkább kasztosodik, és egyre nehezebb az átjárás az egyes csoportok között.
– A bogyósgyümölcskertész fiából ma nehezebben válna sikeres író?
– A rendszerváltás után sok minden megváltozott. Azóta a mindenkori demokratikus kormányok középosztályi politikát folytatnak, nincs pozitív diszkrimináció az alulról jövőknek. Egyre nagyobb a különbség a fővárosi és a vidéki iskolák között, a vidéki szülők egyre kevesebb lehetőséget tudnak biztosítani a gyerekeiknek. Igen, ha ma lennék gyerek, nehezebben indultam volna el Vámosmikoláról Budapestre.
– Visszatérve az író-olvasó találkozókra. Mit kap egy ilyentől az író?
– Erőt ad. Az irodalom ugyanis nem azonnali visszaigazolást jelent, hiszen, amit ma megírok, az lassan jut el az olvasókhoz. Fontosak ezek a találkozók, mert valamilyen érzelmi visszajelzést is kaphatok a közönségtől.
– Kikből áll a közönsége?
– Az egyetemista korú gyerekeim kortársai éppúgy ott ülnek, mint a magam negyvenes-ötvenes korosztálya. A köztük lévő harmincasok azonban rendre hiányoznak.
– Minden felkérésnek eleget tesz?
– Minden olyan helyre igyekszek elmenni, ahol azt látom, hogy nemcsak kipipálandó esemény az ilyen találkozó, hanem tényleg fontosnak tartják. Szolnokról tudom, hogy ilyen lesz, mivel Tóth Kriszta írótársam és barátom, már volt itt, és mesélt róla. Szolnok esetében az sem utolsó szempont, hogy Jenei Gyula lesz a beszélgetőtársam, akivel együtt jártunk a szegedi főiskolára, de lassan 25-30 éve nem volt alkalmunk egy jót beszélgetni.
– Akko mégiscsak van valami szolnoki kötődése.
– Ilyen értelemben igen, hiszen a Gyula által szerkesztett Esőben is jelent már meg írásom.
