– Van ebben az évadban olyan darab, amiben nincs benne?

– Például az Ármány és szerelemben, meg a szobaszínházi produkciókban. Viszont van olyan, amiben táncolok és játszok is, a Jézus Krisztusban pedig táncolok és a koreográfiát készítő Király Attila asszisztense is vagyok egyben. A tanítónőben viszont csak a lovászt játszom. De ezeket a feladatokat nem kerestem magamnak, nem készültem rájuk, hanem egyik hozta a másikat. Már nem is emlékszem, melyik volt az első darab, amiben nem táncos szerepet osztottak rám. Gondolom, látták, hogy ilyen feladatokat is meg tudok oldani, aztán rám bízták a következőt. Nekem minden belefér, nincs kis feladat.

– Készült a színházi életre gyerekként?

– Dehogy. A hetedik kerületben nőttem fel, és a közelünkben lévő ének-zene tagozatos általános iskola néptánc tagozatára jártam. Csak később tudtam meg, hogy édesapám annak idején ezt azért akarta, mert a nyolcvanas évek elején a többi emberhez képest a táncosok világot láthattak, az Állami Népi Együttes tagjai például köztudottan rengeteget utazhattak.

– Ez azonban még nem indokolja, hogy a pályán maradt.

– Nyolcadikosként egy híradástechnikai technikumban akartam továbbtanulni, mert szerettem szerelni. Csak a biztonság kedvéért írtam be második helyre a Balettintézetet. Ma már azt mondom, szerencsére, mert végül oda vettek fel néptánc és színházi tánc tagozatra.

– És mikor jött rá, hogy ez lesz az élete?

– Nem nagyon gondolkodtam ilyesmin. Iszonyatosan lekötött a tánc, meg hogy mellette tanulni is kellett. Arra emlékszem, hogy középiskolásként sokszor csak bedőltem este az ágyba, olyan fáradt voltam. Aztán az egyik rostavizsgán, amikor sokakat eltanácsoltak, valami bekattant, hogy igen, ez nekem megy. És akkor nagyon keményen elkezdtem dolgozni. Mire eljutottam az érettségig, egyértelmű volt, hogy néptáncos akarok lenni. A Honvéd Táncegyüttes volt a nagy álom, ahova nem vettek fel, viszont a BM Duna Művészegyütteshez igen, ahol eltöltöttem két évet. Onnan hívott először a Szolnokra Román Sándor, akivel azután a tánctársulatában, majd az Experidance-ben három évig dolgoztam. Aztán kiléptem.

– Mert? Az ezredfordulón az egyik legsikeresebb táncegyüttes volt.

– Egy idő után már nem elégített ki. Rengeteget dolgoztunk, jól is fizettek, de valahogy kevésnek éreztem. Emlékszem, amikor végre ki tudtam mondani, hogy eljövök, olyan volt, mintha börtönből szabadultam volna. Egy héttel később meg kétségbeestem, hogy mit is fogtok csinálni. Szerencsére hamar híre ment, hogy eljöttem, így nem sokkal később meghívtak a Talentumhoz, ahol nemcsak táncoltam, de taníthattam is.

– A Nox-ot emellett csinálta?

– Nem. Bár tudom, hogy sokan igyekeznek több vasat tartani a tűzbe, képtelen vagyok erre. Ha valahová leszerződök, akkor száz százalékig ott vagyok. Ezért nem is tanítok most, mert nem tudnám lelkiismeretesen a színház mellett csinálni. Amikor hívtak a Nox-hoz, akkor az előző helyen felmondtam, ugyanúgy, ahogy a Nox-ot is abbahagytam két év után, amikor megkeresett a szolnoki tánckar, hogy jöjjek vissza a Szigligetibe.

– A korábbiakhoz képest Szolnokon már egész hosszú időt tölt.

– Olyan volt 2007-ben, mintha hazajöttem volna. Mindenkit ismertem. Bár eredetileg csak egyetlen darabra szerződtem, a feladatok hozták egymást, és maradtam. Amit nem is bántam meg, mert rengeteg dolgot csinálhatok.

– Táncosként természetes volt, hogy koreográfusnak is felkérik?

– Táncbetéteket, egy-egy darab mozgását korábban is kitaláltam, de a Félőlény volt az első darab, aminek a koreográfusa lehettem. Utána jött az Apácák, amitől először nagyon megijedtem. Ma már örülök, hogy belevágtam. Azt hiszem, a felkínált lehetőségekkel élni kell.

– Hogyan dolgoznak a Jézus Krisztuson? Mikorra lesz teljesen kész a koreográfia?

– Műhelymunka folyik. Király Attila kitalálja, hogy mikor, mit szeretne látni a színpadon, ami elindít egyfajta gondolkodást, és gyúrjuk, alakítjuk. Nem tudom, hogy neki mennyi van ezekből leírva, én nagyon keveset jegyzetelek, a táncok 90-95%-a a fejemben van. Nagyjából a bemutató előtt másfél héttel készen vagyunk, bár az utolsó pillanatig lehetnek változások.

– Mennyi edzést igényel, hogy estéről, estére végig tudja táncolni az előadásokat?

– A napi munkán kívül semennyit. Délelőtt próbálunk, délután próbálunk, este játszunk. Ez azért nagyon karban tudja tartani az embert.

– És meddig lehet ezt csinálni? Meddig maradhat táncos valaki?

– Ismerek olyanokat, akik még ötven évesen is táncolnak, de nem a kor számít. Addig fogom csinálni, amíg színpadképesen tudok mozogni. Nem nagyon gondolkodom még ezen, de azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy az epizódszerepek és a koreografálások miatt a tánc utáni időkre is készülhetek.

– Mindörökké színház?

– Igen, a színház az életem. Pesten kezdtem, onnan lettem szolnoki, és most már nem is nagyon szeretnék innen elmenni. Nem azért, mert elkényelmesedtem, hanem mert itt szakmailag is fontos dolgokat csinálhatok.