Hogy pontosan mikor is kezdődik a Szolnoki Szigligeti Színházban a Cyrano de Bergerac, nehéz megmondani. Vladimir Anton rendező ugyanis valahol a 17. század végi Comédie-Francaise világában indítja az idei első bemutatót, úgyhogy senki se lepődjön meg, ha az üresen maradt nézőtéri székekre jelmezes színészek érkeznek. Meg azon se, hogy a sok száz évvel ezelőtti, valódi népszínház világát megidézve, sorokon átkiabálva, apró-cseprő ügyeket megbeszélve, a színpadra várt „színészekről” hangosan véleményt mondva próbálnak visszarepíteni bennünket egy mából nézve talán romantikusabb világba. Tulajdonképpen ebből az ötletes nézőtéri játékból indul az előadás, de még mindig a függöny előtt. Izgalmas, különleges, Szolnokon – emlékeim szerint – még soha sem alkalmazott, sokat ígérő kezdés. Ami aztán a pékségben játszódó második nagyobb blokkban még tetten érhető, ám később olyan az előadás, mintha a meghökkentő kísérletezés helyett a biztosat választotta volna a rendező. A folytatás egy szokásos színpadi játék, ami sokkal kevésbé veszi igénybe a nézői fantáziát, mint az előző évadban Vladimir Anton Vízkereszt vagy bánom is én rendezése.

Persze lehet, hogy ez tudatos, mert az új szolnoki Cyranoban – legalábbis számomra – sokkal nagyobb szerepet kap a szöveg, mint maga a játék, jobban kell koncentrálnom arra, mit mondanak a színészek, mint arra, mit tesznek a színpadon. Kétségtelen, hogy Edmond Rostand 19. század végén írt, de a 17. században játszódó eredeti művében a szavaknak, a monológoknak nagyobb jelentősége van, mint magának az eljátszható sztorinak. Szolnokon sem túl bonyolult a történet: van egy gyönyörű nő – Roxane (Bíró Panna Dominika) –, akibe három férfi, háromféleképpen szerelmes, ráadásul hármójuk között bizonyos függőség is van, hiszen katonák. Ugyanakkor egyértelmű, hogy négyük kapcsolatát a szavak, leginkább a Cyrano de Bergerac (Barabás Botond) által megfogalmazott szövegek mozgatják és bonyolítják. És ez az, amitől számomra ez az előadás nem a romantikról vagy a szerelemről szól, hanem a szavak erejéről.

És ez gyomorszájon is vág. Mert szembesülni kell azzal, hogy Cyranonak nem a sokat idézett, saját orráról szóló monológja a legfontosabb része ennek a darabnak. Sokkal jobban belém hasított az őszinte szavakról szóló, de ellenségeket szaporító gondolatsor. Vagy éppen az, amikor a második felvonásban a megalkuvásról, annak elutasításáról és következményeiről beszél a címszereplő. De nem kevésbé megrendítő De Guiche (Dósa Mátyás) utolsó monológja, amiben a sikerei csúcsáról visszatekintő marsall a nyomorban, de szabadságban elvesző Cyranot irigyli. És igen, közben az egész történetet átszővi a középkorú bús férfi panasza, akinek be kell látnia, hogy már sok mindent elszalasztott. Azt pedig, hogy az általad megfogalmazott szavakkal mások tetszelegnek, egyáltalán nem csak a betűvetőkre vonatkozik. Aki csak egy kicsit is figyel a szolnoki Cyrano szövegére, sokszor fogja érintve érezni magát, és nem azért, mert esetleg reménytelenül szerelmes.

A Cyrano de Bergerac drámára gondolva, azt hiheti az ember, hogy ez egy one man show, vagyis a főszereplőnek kell elvinnie a hátán. Szolnokon is elvitathatatlan Barabás Botond teljesítménye, de az itteni Cyranoban komoly szerepet kap a költői babérokra törő, jó szívű pék, Ragueneau (Molnár László) éppúgy, mint a már emlegetett De Guiche (Dósa Mátyás) és természetesen Roxane és korban hozzáillő, jóképű választottja, Christian (Csákvári Krisztián). Barabás Botondnak van egy stílusa, egyénisége, ami óhatatlanul visszaköszön a Cyranoban is, de azért jó értelemben érződik játékán, hogy az idő halad. Az elmúlt évtizedekben sok vidéki színházigazgató gondolta már, hogy kinevezése a színpadon is különleges helyet jelöl ki számára, de az elmúlt négy évben ritkán színpadra lépő szolnoki direktor Cyranoként megmutatja, hogy lehet ezt másként is. Talán ezért is alakíthat mellette hatalmasat Dósa Mátyás, aki bravúrosan juttatja el a pojácától a megtört öregemberig figuráját. És Molnár László ezért csinálhat szinte külön főszerepet a verselő, de hatalmas szívű pékből. Bennem a tapsrend első összeállásánál kezdett derengeni, hogy a szolnoki Cyrano lehet, hogy elsősorban a szavak erejéről szól, de ott a színpadon a közösségről is.