– Hogyan került kapcsolatba a Szigligeti Színházzal?

– Az elmúlt években sokfelé rendeztem, nemcsak Marosvásárhelyen, de Szabadkán, Komáromban, Budapesten a Tháliában, a Nemzetiben, a Belvárosiban és Radnóti Színházban is, ahol Székely Csaba 10 című drámáját állítottam színpadra, amire nagyon büszke vagyok. Barabás Botonddal régóta ismerjük egymást, sokszor összefutottunk, és lényegében azóta, hogy igazgató lett, beszéltünk arról, hogy majd Szolnokon is kellene rendezzek, de nem volt könnyű az egyeztetés. Ezért is örültem, amikor az előző évadban el tudtam vállalni a Portugált. Szeretem Egressy Zoltán stílusát, humorát, ahogy szinte tökéletes szociológiai, társadalmi röntgent készít a szövegeiben és nagyon eredeti figurákat teremt. Ráadásul sok évvel ezelőtt, a kedvenc tanítványaimmal bemutathattam a Sóska, sültkrumpli című drámáját.

– A Portugál szolnoki rendezése előtt járt a városban vagy a színházban?

– Nem, de tudtam, hogy Schwajda György idején nagyon erős műhely működött itt, ahol Anatolij Vasziljev is rendezett. Korábban pedig szintén volt egy fontos időszaka Szolnokon Székely Gábornak, akiről elmondhatom, hogy – ha csak egy mesterkurzus erejéig is – tanárom volt az egyetemen. És azt is láttam, hogy Barabás Botonddal valami új indult.

– Eredetileg színészként végzett, jó évtizeddel később azonban rendezni is elkezdett. Miért?

– Mindig érdekelt a rendezés. Már középiskolásként is csináltam ilyesmit, az egyetemen pedig rendszeresen előfordult, hogy az osztályunk vizsgaelőadásait én állítottam színpadra. A diploma után azonban Szatmárnémetibe szerződtem, ahonnan hívtak Debrecenbe is, és tulajdonképpen sokmindent eljátszhattam, színészként futott velem a szekér. Nádas Péter Találkozás című darabjában nyújtott alakításomért meg is kaptam a legjobb pályakezdőnek járó UNITER-díjat, a román színházi szervezet elismerését, amit előttem magyarként csak Tompa Gábor vehetett át. Közben is érdekelt a rendezés, de nem volt rá idő vagy alkalom. Aztán 2002-ben visszahívtak Marosvásárhelyre, a Tompa Miklós Társulathoz, meg az egyetemre tanítani, ahol 2004-ben diák is lettem, beiratkoztam rendező mesterképzésre. Ezzel párhuzamosan indítottam el a Yorick Stúdiót, ahol 2005-ben volt az első bemutatónk. És innentől kezdve a színészet mellett a rendezés is az életem része lett, ráadásul nálam a rendezés és a tanítás azóta is szorosan összekapcsolódik.

– Már utalt Székely Csabára, a kortárs magyar dráma egyik legmeghatározóbb és talán legtöbbet játszott szerzőjére. Mondhatjuk, hogy Ön fedezte fel?

– Igen. Még 2010-ben a Teatru’74 szervezett egy workshopot, ahol növendék színészeket, rendezőket, dramaturgokat és drámaírókat hoztak össze, akiknek kis csoportokban kellett alkotniuk. Mentora voltam az egyik ilyen csapatnak, amiben Székely Csaba is benne volt, mint drámaíró hallgató, és akkor olvastam először a Bányavirágot, amiről rögtön tudtam, hogy meg fogom rendezni. Úgyhogy pályáztunk hozzá pénzt, az akkor még létező, kifejezetten ősbemutatókat támogató Katona József Programtól, és 2011. augusztus 20-án a Yorick Stúdióban bemutattuk. Óriási siker lett. Rengeteg helyre vittük, a POSZT-on díjazták, és hat éven át, közel nyolcvan alkalommal játszottuk. Csak azért kellett levenni műsorról, mert Bányai Kelemen Barna Budapestre szerződött, és nehéz lett az egyeztetés. De tavaly, a Yorick Stúdió huszadik születésnapjára felújítottuk. Ha jól számolom, eddig hét Székely Csaba ősbemutatót rendeztem, Az igazság gyertyáit is én állítottam először színpadra, Marosvásárhelyen, legutóbb pedig az Egy diktátor születése című monodrámáját rendeztem.

– A tanítás és a rendezés mellett viszonylag sokat játszik is.

– Mert a színészet a nagy szerelem. Van úgy, hogy egy hónapban csak kettőt, de előfordul, hogy tízet is játszok. Marosvásárhelyen benne vagyok a Részegek, a Csónak, a Lázadni veletek akartam című előadásokban, és csináltunk egy József Attila estet is.

– Általában kortárs darabokat rendez. Szolnokon most mégis egy 1870-ben született drámán dolgozik.

– Ha nem az Erdő rendezésére kérik fel Szolnokon, akkor is elővette volna a darabot?

– Igen, mert nagyon izgalmas, ahogy a két számkivetett színész egymásba kapaszkodva a lét értelmét keresi. A túlélésért és az érvényesülésért folyó harc közben arra is választ keresnek, hogy egyáltalán mi a művészet és van-e értelme? Az, hogy ez a két színész miként szemléli az elanyagiasult világot, legalább annyira fontos, mint a főszereplőnő dilemmája, hogy létezhet-e az igaz szerelem ötvenen túl, és mik a buktatói. Itt mindenki más, mint akinek láttatni akarja magát, mindenki szerepet játszik, és a maga módján bűnbe esik.

– Mennyire ismerte a próbafolyamat előtt azokat, akiket rendezni fog?

– A Portugál előtt sajnos nem láthattam a szolnoki színészeket élőben, színpadon, de tavaly, amit csak lehetett megnéztem felvételről. Az Erdő szereplőinek körülbelül a fele benne volt a Portugálban, így van, akikkel már ismerjük egymást. Egyébként szeretek felkészülni a színészekből, de ugyanakkor vigyáznom kell, hogy nehogy előítéleteket alkossak róluk egy más munka kapcsán. Menet közben, a próbafolyamat alatt akarom felfedezni őket. A testükkel, a lelkükkel dolgoznak, mindenki nagyon érzékeny, másként nyitható meg, minden színésszel máshogy kell dolgozni, de éppen ez a nagy kihívás.

– Maga egy nagy felfedező?

– Inkább kíváncsi, rácsodálkozó. Szeretem, ha rá tudunk egymásra csodálkozni, ha én is felfedezhetek, ha engem is felfedeznek. Ez mindennek az alapja. Ez tart életben. Ez táplálja a kreativitást. A világra folyamatosan rá lehet, rá kell csodálkozni, ez alapfeltétele a színházcsinálásnak. Ez izgat, még akkor is, ha problémát okozhat, hiszen a nyitottság gyakran sebezhetőséggel jár. Ugyanakkor mindez érzékenyen tartja a csapatot, ami hitelessé is teszi. A színházi munka egy folyamatos keresés, ami kockázatvállalással is jár.

– Rendezés közben gondol arra, hogy kik nézik majd meg a darabját? Ugyanúgy rendez Marosvásárhelyen, Budapesten vagy Szolnokon?

– Nem akarok senkinek és semminek megfelelni. Ha ezzel foglalkoznék, az befolyásolná azt a következetességet, amivel dolgozom. Vegyük tudomásul, hogy a közönség nem hülye! A fő témára, a problémára összpontosítok, és ha ezt sikerül nekünk minél részletgazdagabban kibontani, akkor talán sikerül a néző érzelmére és értemére is hatni függetlenül attól, hogy kétkezi munkás, bolti eladó vagy egyetemi tanár. Így van csak esélyünk elindítani a nézőben egyfajta önreflexív gondolkodást ahhoz, hogy jó esetben kérdést, kérdéseket fogalmazzon meg magának a saját életével kapcsolatosan. A néző a játszótársunk, a legfőbb partnerünk ebben a közös játékban, amit együtt teremtünk, és előadásnak nevezünk.

– Van különbség a határon inneni és túli a társulatok között?

– Igen is, nem is. Helyzet meg egyén függő. Erdélyiként a vajdasági társulatokkal például talán több a közös pont, minden bizonnyal a kisebbségi létből fakadóan, mert, ahogy rájuk hat a szerb kultúra, úgy ránk meg a román. Más az is, hogy nálunk a színészek ott is élnek, ahol játszanak, ismerik az adott közösséget, az ottani problémákat. Az itteniek sokat ingáznak, és nagyobb a fluktuáció is, mint nálunk, ami néha érződik.

– Az Erdő miatt néhány hétre ismét szolnoki lett. Mit csinál a próbák között?

– Tegnap például el tudtunk menni megnézni a Tisza moziba Enyedi Ildikó új filmjét. De rendszeresen futok is. A beszélgetésünk előtt például futottam 15 kilométert, a Tisza partján le a másik hídig, aztán az áruházaknál vissza ezen hídon. Valamelyik nap pedig egy félmaratont futottam. Van, hogy közben jár az agyam, de olyan is előfordul, hogy teljesen kikapcsolok és csak futok. Tavaly a Yorick Stúdió huszadik születésnapját azzal ünnepeltem, hogy a három monodrámámat egymás után eljátszottam, egy hétre rá pedig lefutottam a Budapest Maratont.

– Milyen feladatok várják a szolnoki Erdő premierje után?

– Másodéves színész osztályom is van Marosvásárhelyen, akikkel éppen Csehovval foglalkozunk a második félévben. Áprilisban Béres Attila újra rendez Marosvásárhelyen, amit már nagyon várok, régen dolgozhattam vele, A mi osztályunk című drámát állítja színpadra. Ősszel pedig szeretném Szatmárnémetiben megrendezni a Platonovot, Székely Csaba átiratában. És a Yorick Stúdióval is készülök egy újabb projektre. Nem fogok unatkozni minden bizonnyal.