Szolnok nemcsak a házai, hanem az itt élők vagy egykor a városban élők emlékei is. A hétköznapok történetei. Amelyek olykor szívmelengetően elevenednek meg egy-egy régi kép kapcsán.
A Beloiannisz/Baross és a Csarnok utca Szapáry felőli sarkán álló házban, annak lebontása előtt, a Tiszavirág espresso működött. Ott, ahol a háborúig kerékpárt is lehetett vásárolni.
A szolnoki „szép Tisza-híd” felrobbantásai közötti korként is jelölhetjük a város ’20-as, ’30-as évekbeli történetét, de akár azt is mondhatjuk: itt ez a modern lakásépítés első időszaka.
Jövőre nemcsak húsz éve lesz, hogy Szolnokra szerződött, de a negyvenedik évébe is belép Dósa Mátyás, akinek a Főfőnök ebben az évadban a negyedik bemutatója a Szigligeti Színházban.
A csak hason fekve elolvasható buszmenetrend a szolnoki Ady Endre úti buszmegállóban a 37-es járatra vonatkozik. Ami vagy nem létezik, vagy menetrendje érdektelen, netán ma már senki sem tájékozódik ilyen táblákról. Mert az ugye kizárt, hogy egy jórészt adóforintokból fenntartott szolgáltatót ennyire ne érdekelje az adófizető ügyfelei kényelme, vagy a buszmegállói állapota. Persze a hétrét görnyedve sem kényelmesebb tájékozódni. Marad a térdelés. Büntetnek vagy könyörögjünk?
Az Otthonunkért a Cukorgyári Lakótelepért Egyesületet hamarosan, többségében nem „őslakosok” alapítják meg, akik azonban Szolnok egyik ikonikus szegletéért már eddig is sokat tettek.
Pataky Attila, Deák Bill vagy éppen Tóth Gabi és GwM választások előtti, a kulturális miniszter általi kitömésének kiderülése közben ne feledkezzünk meg a szolnoki kedvezményezettekről!
Weinstock Ernő 1928 és 1932 között készült fotóján látszik igazán, milyen szép volt Szolnok első vasbeton közúti hídja, amely alatt átnézve a Tisza-part akkori fejlődése is felsejlik.
A blogSzolnok Album rovatában jelent meg egy fotó a vasútállomástól induló konflisról. A kép hátulján ez szerepelt: „Szolnok utolsó konflisa, 1966”. A közös emlékezet azonban mást mond.
