Hogy a szolnoki polgároknak mennyire fontos volt a helyi színház ügye, azt az elmúlt másfél évszázadban legalább két alkalommal a zsebükbe nyúlva is bizonyították. Először az 1910-es évek elején, amikor a 170 ezer koronába kerülő szolnoki teátrum építéséhez 50 ezer koronát adtak össze, majd nagyjából nyolc évtizeddel később, amikor Schwajda György vízióját segítették – magánemberként, vállalatok dolgozóiként, szocialista brigádok tagjaiként – adományaikkal. Ám ahhoz, hogy erre a két „adakozásra” lehetősége nyíljon a szolnoki színházszeretőknek, sok mindennek kellett történnie a városban: először akkor, amikor még csak álom volt a saját kőszínház, másodszor pedig, amikor az ország egyik legjobb társulatát veszélyeztette otthonának esetleges bezárása. Ezekben az időszakokban azonban van egy közös motívum a szolnokiak akarásán kívül: voltak vízióval rendelkező vezetők, akiket lehetett követni. Akár kisebb-nagyobb helyi „harcok” közepette is.

Szolnokot már legalább fél évszázada érintették a különböző vándortársulatok, amikor a megyeszékhellyé válás után három évvel, a Jászberényből ide költözött Sipos Orbán alispán – a közigazgatás irányítója – vezetésével létrejött a Szolnoki Színügyi-Gyámolító Egylet. Ez mindössze egy évvel azt követően történt, hogy elkészült a vármegyeháza, de még csak terv volt a méltó városháza építése, és még ilyen szinten sem létezett a törvényház, a pénzügyi igazgatóság vagy a polgári fiúgimnázium. És ugyanakkor, amikor Miskolcon már több mint fél évszázada állt színházépület, de a Dunától Keletre a debreceni és az aradi teátrum is állt, Békéscsabán pedig már az átadás előtt voltak. Azt hiszem, az akkori gyámolítók álmukban sem gondolták volna, hogy 33 év telik el, mire Szolnokon is lesz állandó, akkor modernnek tekinthető hajléka Thália papjainak.

Csak áttételes bizonyítékaim vannak arra, hogy ebben a közel három és fél évtizedes késlekedésben „elévülhetetlen” szerepe lehetett a Scheftsik családnak. A város kétszeres polgármesterének, (első) Scheftsik Istvánnak ugyanis már a megyeszékhellyé válás előtt is volt egy részben fából épített „játszóhelye” nagyjából a mai evangélikus templom környékén, ahol egyébként 1876-ban Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közgyűlése is megalakult. A megyeháza és a városháza építése idején a város élén álló – egyébként fizetés nélkül dolgozó – Scheftsik István már a Szolnokon született fiával ugyanezen a telken 1894 tavaszára egy kő „színházat” épített, amit Csóka László vándortársulata Jókai Mór a Szigeti vértanúk című drámájával nyitottak meg, és ahol később olyan művészek léptek fel, mint Prielle Kornélia vagy Blaha Lujza. Nyilvánvaló, hogy a város egyik leggazdagabb polgára – akinek családja a 19. század végén lényegében a mai református templomtól a hídig birtokolta a Tisza-partot (is) – nem nagyon pártolta a színház építését, hiszen az ronthatta volna az üzleti lehetőségeit.

Ám, ekkor jött Fodor Dániel, aki a Magyar Király fizetőpincéri állását nyugat-európai tanulmányútra cserélte, hogy tanulmányozhassa a külföldi szállodákat, majd visszatérve Szolnokra, az akkor már Szapárynak nevezett utcán felépíttesse Grand Hoteljét. Ami úgy függ össze a színjátszással, hogy az épülethez egy akkor hatalmas és szép bálterem is tartozott – a későbbi Vörös Csillag illetve Nemzeti mozi –, amit idővel szívesebben kezdtek használni a különböző színtársulatok. Nem véletlenül, hiszen a 19. század utolsó éveire elkészült a szegedi, a nyíregyházi, a kecskeméti és a nagyváradi színházépület is – ezek ma is állnak és működnek –, amelyekben már teljesen más körülmények várták az egy-egy városban hosszabb-rövidebb ideig fellépő társulatokat. Közvetlenül nem tudom bizonyítani, de a fentiek azt mondatják velem: nem véletlen, hogy az 1900-as évek elején új lendületet kapott a szolnoki színház építésének ügye.

Ehhez mindenképpen kellett Kludik Gyula, Szolnok eddig egyfolytában leghosszabb ideig hivatalban lévő (1890-1911) polgármestere, Lippich Gusztáv és Horthy Szabolcs egymást váltó megyei főispánok, de még Lippe Vilmos királyi táblabíró is, akik kijárták – ma úgy mondanánk lobbiztak – a szolnoki színház építését. Merthogy az kevés lett volna, hogy a kincstártól megvásárolt, egykori sóházi területek révén a városnak volt telke az építkezéshez. De talán még az is kevés lett volna, hogy a város hajlandó volt kölcsönt felvenni az építkezéshez, polgárai pedig a zsebükbe nyúltak, hiszen a színház építéséhez állami támogatásra is szükség volt, amit pedig csak azt követően lehetett igénybe venni, ha a Vidéki Színházak Országos Felügyelője rábólintott a tervre. Festetics Andor pedig bólintott, így 1911-ben elkezdődhetett az építkezés a várostól kapott telken, az addigi állatvásár területén.

És mire 1912. április 20-án felgördült a függöny a Spiegel Frigyes és Englerth Károly által megtervezett, majd a szolnoki Bede Antal építési vállalkozó által kivitelezett, szecessziós homlokzatú, akkor 900 fő befogadására alkalmas teátrumban, már sok minden más is állt Szolnokon. A színházra vágyó 33 évben felépült a városháza (1884), a fiúgimnázium (1888), a reformátusok (1895) és az izraeliták (1899) temploma, a kaszinó (1896) több iskola, egy sor bérház, a „szép Tisza-híd” (1911), sőt a korszerű, Pfaff-féle vasútállomás (1907). Nem is beszélve arról, hogy a Szolnoki Művésztelep (1902) már egy évtizede várta az alkotókat. Szolnok lakossága ekkor közelített a 40 ezerhez, úgyhogy volt miből nézőket csábítani a városba érkező, itt hosszabb-rövidebb ideig játszó társulatoknak.

(A szolnoki színjátszás és színház történetéről szól a Színházi világnapon – 2026. március 27-én 17.00 órától – a Mire felgördült a függöny című előadás, amelynek a Szigligeti Színház stúdiószínpada ad helyet, belépők pedig a színház jegyirodájában válthatók.)