A nagy színház felújítási hullám első állomása, helyben talán egy kicsit az ország újjáépítésének is az egyik jelképe volt a szolnoki „kis koszos” rendbetétele a kilencvenes évek elején. A régi színházépület és az 1963-ban elé tolt modern kocka együttese a nyolcvanas évek végére ugyanis olyan katasztrofális állapotba került, hogy már-már az összedőlés, vagy legalábbis a bezárás veszélye fenyegette. Legenda számba ment, hogy a mai művészbejáróval azonos helyen lévő kis zöld ajtót – ahol akkoriban is a színház művészei közlekedtek -, szinte be sem lehetett csukni, annyira megsüllyedtek a falak. Az épület minden pontján elöregedett, megkopott volt, és a koszosság benyomását keltette. Hiába voltak legendás, távoli városok nézőit is vonzó előadások az épületben, a helyzet tarthatatlanná vált.

Emlékeim szerint az 1989/90-es évadot még a rogyadozó épületben kezdte el a társulat, ám már nem ott fejezte be, hiszen nagyjából az első szabad választások környékén felvonultak az építők. Érdekesség, hogy a munkát egy még békés Jugoszlávia egyik szövetségi köztársaságának építőipari vállalata kezdte el, ám a befejezés már az önállóság és a véres polgárháború felé sodródó Horvátország munkásaira – ugyanazok az emberek – várt. (Nagy kelet-európai történet lenne, ha valaki kiderítené, hogy az építők közül hányan és melyik oldalon pusztultak el abban az idióta háborúban.) Talán ugyanennyire érdekes lesz majd valamikor az is, hogy a kivitelezés egyik megrendelője még a Szolnok Megyei Tanács volt, ám a beruházást már részben a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Önkormányzat vette át. Arra pedig a felújítás befejezésekor rendezett ünnepi díszelőadás résztvevői is emlékezhetnek, hogy a még egy éve sem hivatalában lévő Göncz Árpád, köztársasági elnök, először a népköztársaság – majd persze kacajt fakasztva, javítva, a köztársaság – nevében vette át az épületet. A díszpáholyban pedig ott ült az a Franjo Tudman, aki Horvátország első köztársasági elnökeként, olykor hófehér tábornoki egyenruhában szerzett magának később kétes hírnevet.

Az 1990/91-es évadot kicsit mostoha körülmények között élte át a társulat és a közönség is. Az előadások egy részét az akkor még Megyei Művelődési és Ifjúsági Központnak nevezett ANKK-ban tartották, nem éppen színházi körülmények között. A mai Szín-Mű-Hely helyén lévő szobaszínház pedig nemcsak a különböző táraknak és műhelyeknek volt az otthona, de az igazgatóság – és ha jól emlékszem, a színészbüfé, a legendás Kadi kocsma – is ott működött.

A közönség azonban nemcsak türelmesen várta a színházépület megszépülését, hanem a részben még működő szocialista hagyományoknak köszönhetően, anyagilag is próbálta segíteni a felújítást: brigádok és téeszek adományoztak pénzt az építkezéshez. Annak ellenére így volt ez, hogy a nyolcvanas években elindult, az új Nemzeti Színház felépítésére kezdeményezett mozgalom éppen megfenekleni látszott, és úgy tűnt, az emberek befizetéseiből soha nem lesz színház a fővárosban. (Várni is kellett még bő évtizedet, hogy a majd negyven éves álmot a szolnoki színházépítő valóra váltsa a Duna partján.)

A húsz évvel ezelőtti szolnoki építkezés nem történhetett volna meg Schwajda György (1943-2010) nélkül. Ahogy az ő munkássága kellett ahhoz is, hogy a Szolnoki Szigligeti Színház a nyolcvanas évek második felében a kaposvári színházzal egy lapon említett csoda legyen. A tavaly tavasszal 67 éves korában, igazságtalanul fiatalon elhunyt Schwajda két értelemben is színházat épített Szolnokon. Gyanítom, ha 1985-ben nem veszi át másodszor is, az akkor már düledező épületben működő társulat irányítását, akkor annak az évtizednek a végén nem a meglévő színház bővítéséhez, felújításához – lényegében egy új színház megépítéséhez – fognak hozzá, hanem az intézmény felszámolásához.

(A lebontott színházépületek képei korabeli képeslapokról származnak)

EZ A CIKK ELŐSZÖR 2011. MÁJUS 31-ÉN JELENT MEG A BLOGSZOLNOKON