Mégpedig Szolnok főtere. Azokban az időkben, amikor az adóhivatal épületében még mertek, vagy nyithattak üzletet a helyi vállalkozók. Amikor a Kossuth tér még piac is volt, ahonnan vállon átvetett rúdra akasztott vödrökben hordták az ivóvizet. A város Szentháromság-szobrának a tövéből.
Szolnokról Vácra indult ez a képeslap 1907. augusztus 8-án, egy bizonyos Fischmann Olgica kisasszonynak, aki valamiért azt feltételezte a nekünk ma már ismeretlen Jóskáról, hogy „rossz”. A másnap a Dunakanyarba érkező lapon Jóska csak annyit üzent, illetve állított magáról, hogy ő nem is annyira rossz, sőt: „jó vagyok”. És mivel csókot is küldött az őnagyságának is címzett hölgynek, talán joggal feltételezhetjük, hogy itt többről volt szó, mint szimpla ismeretségről, esetleg némi érzelem is lehetett e 112 éves sorok mögött. Aminek, ha mást nem is, de ennek a régi szolnoki fotónak a megmenekülését biztosan köszönhetjük.
Szolnok épített örökségét talán kicsit jobban kell ismerni ahhoz, hogy valaki e képeslap felirata nélkül is be tudja azonosítani a fotózás helyszínét. Leginkább azért, mert a képen látható három ház közül már csak egy őrzi az itt megörökített formáját, és a bal szélen álló szobor sem segít a helyszín beazonosításában. A fotóstól legtávolabb lévő épület a mai Damjanich Múzeum, ami e kép készítése előtt nagyjából fél évszázaddal készült el, és mint Magyar Király Szálloda szolgált. A mellette álló alacsonyabb épület a Tiszavidéki Takarékpénztár székháza, aminek a helyén a hetvenes évek eleje óta egy négyszintes társasház áll. A fentiekből következően pedig a kép nézőjéhez legközelebb álló épület a mai Verseghy Könyvtár.
Ami az 1890-es évek elején a Magyar Királyi Pénzügyigazgatóság – kis túlzással a korabeli adóhivatal – számára épült. Ami nem mentesítette attól a „hivatalt”, hogy a Szolnok főterére néző földszinti helyiségeiben üzleteket alakítsanak ki. Merthogy a korabeli gondolkodás szerint ezzel lehetett csökkenteni a beruházás adófizetőkre nehezedő terheit. Nem véltetlen, hogy a tér másik oldalán, a mai Városháza is hasonló megoldással épült. Azt hiszem, a második világháború után alakult ki az a „divat”, hogy egy hivatali épület – álljon az egy település legforgalmasabb terén vagy legdrágább telkén – csak irodáknak adhat otthon. Meg talán az is, hogy az adóhivataltól minden vállalkozónak jobb a tisztes távolságot megtartani.
Ezen a képen persze nemcsak a régi házak az érdekesek. Hanem a bal szélen látható szolnoki Szentháromság-szobor is, amelyről már oly sokszor megírtam, hogy az ötvenes évek elején még megvolt. Aztán az 1-es számú irodaház – ma a tér keleti oldalán áll, egykor a megyei napilap otthona volt, tetején a jellegzetes zöld bankreklámmal – felvonulási területének az eltakarítása után már nem állt a helyén. Hogy titkokban vagy üzenet jelleggel vitték a maradványait a Belvárosi Nagytemplom tövéhez, még ma sem tudom, pedig nagyon érdekelne. Hiszen, ha már az alsó harmadon álló négy szent szobrát elpusztították – ezek ugye nincsenek ott a Templom úti torzón -, akkor a többit miért őrizték meg?
Ez a titokban eltüntetett Szentháromság-szobor egyébként közel egy évszázadon keresztül a szolnoki főtér három köztéri „alkotásának” volt az egyike. A másik, a tér túloldalán a 68-as gyalogezred obeliszkje, amit a hatvanas évek elején telepítettek át az Eötvös téri víztorony tövébe. A harmadik pedig a díszes artézi kút, a város egyik legfontosabb ivóvíz-vevő helye volt, amit valamikor a második világháború után szüntettek meg. Hogy e fotó készítésekor működött, talán bizonyítja a kép közepe táján álló férfi, aki a vállán átvetett rúdon vödröket cipel. Nem hinném, hogy a Tiszáról vagy a Zagyváról hozta volna erre a vizet.
Egyébként a kép további értéke – és ezért képletes kézcsók Olgica néninek és a nem is annyira rossz Józsi bácsinak -, hogy szinte riportfotóként őrzi a múlt század elejének szolnoki viseletét. A jobb szélen álló esernyős – vagy napernyős – hölgy ruháját talán el is lehetne készíteni. Távolabb három fiatal lány és egy fejkendős asszonyság néz a kamerába. Majd következik a vízhordó férfi, rajta túl pedig – nekünk háttal – hosszú szoknyás, fejkendős, piacozó asszonyokat látunk. Akik nem piaci napon is ott árultak a Szentháromság-szobor tövében. Amiben semmi meglepő nem lehetett, hiszen a Kossuth tér a XIX. század közepétől a XX. század közepéig Szolnok éléskamrája, szinte állandóan „nyitva” lévő piaca volt. Tegyük hozzá: lekövezett térként!
Nézem ezt a száztizen évvel ezelőtti nyári pillanatot, és az jut eszembe, hogy gőzöm sincs, ki volt a kép készítésének pillanatában a város első embere, kik ültek a Városháza tanácstermében, ki képviselte a szolnokiakat az ország házában, vagy éppen ki felügyelte az akkori adóbeszedést és pénzügyeket. Pontosan annyit tudok róluk, mint Jóskáról, Olgicáról vagy éppen e képen megőrzött régi-régi szolnokiakról. Pedig biztos, hogy anno ők is nagyon fontosnak érezték magukat. A város meg élte az egyszerű, hétköznapi életét.
