Szerintem helytörténeti kiállításokat nem azért kell(ene) rendezni, hogy szenzációs felfedezések eredményeit láthassa a szakmai közönség, miközben a helyi tudósok publikációs listái is bővülnek, hanem mert az ott élők számára egyszerűen jó egy kicsit, valami rendező elv mentén, a saját múltjukkal szembesülni. Bizsergető azt érezni, hogy ha picik is, de azért fontosak vagyunk ezen a sárgolyón, mert vannak gyökereink, amik a helyhez kötnek. És ezek a gyökerek megidézhetők, megmutathatók, sőt másoknak is lehet velük büszkélkedni. Nem valami bonyolult és drága gipszkartonfalakra applikált installációkra, érintőképernyős kamukra, milliós értékű, ám kevesek számára érdekes műtárgyak felvonultatására gondolok, hanem a hely régi hétköznapjainak a bemutatására egyszerű eszközökkel. Például régi fotókkal, plakátokkal, térképekkel, ha vannak, filmrészletekkel.
Mint teszik ezt a balatonfüredi Vaszary Galériában a település várossá válásának 50. évfordulójára rendezett aprócska, de a hely másik három kiállításával együtt kihagyhatatlan tárlatán. Ami egy falnyi fotópárral indul, rajta Balatonfüred 1971-es és mai légifelvételével. Számomra már ez hosszú percekig tartó attrakció, hiszen fantasztikus dolog bogarászni, hogyan változott, nőtt a város. Ugye nem kell mondanom, hogy a fürediek nem utaztak vissza az időben egy ilyen felvételért, sőt a mai kép sem kifejezetten a kiállításhoz készült. Miként azt sem, hogy Szolnokról is fantasztikus légifelvételek maradtak ránk a hatvanas évektől. Ahogy a Fortepan és mindenféle gyűjteményekben helytörténeti értékkel bíró fotók is, miként Balatonfüred esetében. Ahol semmi egyebet nem csináltak, csak az elmúlt öt évtizedből összeválogattak 120 remek fotót, és képaláírásokkal, magyarázószövegekkel, na meg az idén 100 éves Pilinszky János néhány sorával kiállítássá szervezték őket.
Persze mondhatnánk, hogy könnyű Balatonfürednek, hisz a Balaton és a nyarak miatt ott annyi minden történt. Ami igaz, hiszen a szocialista Anna-bálokat ma sem szégyellik. Miként arról is mesélnek – és itt jön egy olyan téma, amire egy idegen is rácsodálkozhat -, hogy a Tagore sétány hogyan született. A magam részéről azt hittem, minimum a reformkor óta létezik az a sétány, és erre tessék, kiderül: majdnem egyidősek vagyunk. De ott van az az 1982-ben a helyi hajógyár csarnokában rendezett Új hullám című rockfesztivál, amiről eddig még csak nem is hallottam, pedig nemcsak helytörténeti jelentőséggel bír. És igen, Balatonfüreden megkerülhetetlen Ötvös Csöpi is, aki előtt nem többel, mint a helyben forgatott filmjeinek a plakátjával tisztelegnek. De ilyen látni és megmutatni valókat nemcsak egy turisztikai fővárosban lehet találni, hanem olyan városban is, amelyik szeretne az lenni.
A Balatonfüred 50 kiállítás január 9-ig megtekinthető az ország egyik legszebb, magánnyaralóból lett múzeumában. Talán olyan szemmel is, hogy ha már Szolnok és Balatonfüred valamiféle kapcsolatot ápol egymással, akkor e kiállítás kapcsán mit lehetne tőlük tanulni, kérdezni, elhozni. Mert, hogy csak egy párhuzamot állítsak: nálunk is volt a nyolcvanas évek elején rocktörténeti jelentőségű koncert a Kopaszkutya című film kapcsán. És bár Anna-bálunk nem volt, azért elég erős anyagot lehetne összehozni a korabeli gazdász és fogorvos bálok fotóiból. Egyedül Ötvös Csöpivel nem tudok párhuzamot vonni, bár azért, ha korabeli „sztárt” kellene mondani, Farkas Bercit szívesen citálnám szolnokinak.
