Pár héttel ezelőtt a mindszenti Keller Lajos Városi Könyvtár és Kulturális Központban volt dolgom. Mindszent egyébként ugyanúgy a Tisza közelében fekszik, mint Szolnok, csak mivel nem a Szegedre vezető főút mellett található, fél évszázadom alatt sosem jártam ott. A 45-ös útról akár Szentes után is letérhetünk, és akkor a Grecsó Krisztián által többször „megénekelt” Szegvárt is érinthetjük, vagy lekanyarodhatunk később, akkor pedig nyílegyenes út visz a városkába, a központba. Itt először a hatalmas park közepén álló városházára bukkanhatunk, majd néhány háború előtti épületre, aztán pedig a Kádár-korban épült helyi művelődési házra. Amit szerencsére még nem sikerült valami elvetemült, a múltat semennyire sem tisztelő, a hungarocell bűvöletében élő kókler építésznek átterveznie. Így eddig az uniós pályázat húsos fazeka körül sertepertélő kevesek sem barmolhatták szét. És mivel a helyiek számára ez a kultúra utolsó bástyája, ráadásul akad néhány olyan közművelődési napszámos, akik tudják értékelni saját környezetük múltját, nemcsak viszonylag jó állapotban, de napi használatban is őrződött meg az épület.

Már maga a nagyterem is megér egy misét az eredeti faburkolatával. Rajta sok helyen korabeli feliratokkal, kapcsolókkal, amelyek úgy tűnik, ma is használhatóak, működnek, és talán senkit sem zavarnak. A valamikor rögzített széksorok persze már nincsenek meg, hiszen így lett többfunkciós tér az egykori színház- és mozi teremből. Aminek az egyik végében még ott a viszonylag nagy színpad, a függöny mögött két oldalt pedig rengeteg fél évszázadosnál is öregebb berendezés. Nagyjából abból az időből, amikor még fővárosi színészek, színtársulatok, zenekarok rendszeresen járták a vidéket. Láttam én gyerekkoromban hasonló művelődési házban Nagy Bandó Andrástól Lukács Sándorig sok nagy művészt, miként az East-től a Karthago-ig több zenekart is. Arról nem is beszélve, hogy egy alföldi faluban maximum egy-két hét késéssel, de mégiscsak megérkeztek a legújabb mozifilmek.

Miként Mindszentre is például 1989-ben a Jó reggelt, Vietnam vagy a Legényanya. Ezt onnan tudom, hogy a nagyterem színpaddal ellentétes végén nemcsak érintetlenül őrizték meg az egykori mozi géptermét, de mini kiállítássá is alakították. Így a két hatalmas mozigép körül megvan minden berendezés, ami sok évtizeddel ezelőtt ahhoz kellett, hogy működjön a csoda. De korabeli plakátok, iratok, sőt a mozikat anno díszítő magyar színész portrét – például a mostanában Szolnokon játszó Gyöngyössy Katalin fiatalkori képét – is őriznek a régi falak között. Soha se láttam még Jiri Menzel Bán János főszereplésével készült Az én kis falum című filmjének eredeti plakátját. Mindszenten ez is ott van bekeretezve a falon. És, ha mindez nem lenne elég, a mozigépet őrző helyiség mellett, egy apró szobában ott az eredeti világosító pult, ahonnan az egész nagyterek és a színpad fényeit a mai napig lehet varázsolni.

Remélem, örökre megőrzik a múltnak ezt a kis szeletét Mindszenten. Mert lassan nincs olyan hely, ahol az utánunk következő generációnak el lehetne magyarázni, a rendszerváltás előtt mit is jelentett, milyen is volt egy vidéki mozi. Persze a nyikorgós, kényelmetlen székek már itt sincsenek meg, de a gépészet és az egészet körülvevő miliő ott van a nagyterem mögött. Egy pillanatra úgy éreztem, mindjárt megvehetem a párforintos jegyet az E. T.-re, nyílik az egyetlen ajtó, leülök a kopott, egykor barna székre, és a mozigép kattogását hallgatva peregni kezd a csoda.