Kutatásokat igényelne, hogy mikor, kik és milyen konkrét tervet vallottak a megyeszékhellyé válás környékén a szolnoki Molnár utca fejlesztésével kapcsolatban. Az azonban nagy valószínű, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben már egyfajta tudatosság jellemezte a közterület két oldalára kerülő házak utcafrontjának a kijelölését, gondoljunk akár az Ipartestületre, a Kindlovits-bazárra vagy a még földszintesnek épített Kádár cukrászdára. Ha összehasonlítjuk az 1891-ben Szapáry Gyuláról elnevezett utca szélességét a vele párhuzamos utcákéval – a Magyar, a Táncsics, vagy a később kialakuló Sütő és Mészáros Lőrincével – akkor könnyű belátni, hogy 130-140 évvel ezelőtt itt valamiféle tudatos városfejlesztés zajlott, az akkori szolnoki döntéshozók hosszabb távon gondolkodtak.

Látszólag a hosszabb távú fejlesztési terveknek ellentmond, hogy a „szolnoki korzót” 1905-ben lényegében lezárták a Gorove utca 29-es számú telekre felépíteni engedett Kereskedelmi Bank épületével. Csakhogy Kaposvári Gyulától és későbbi kutatóktól is tudható, hogy a Szapáry utca torkolatával szemben álló szecessziós épületet 30 éves fennmaradási engedély birtokában húzhatták fel, sőt a környéken a város akkoriban telkeket is vásárolt, hiszen a 20. század elején már léteztek tervek a Baross utcára „merőleges” tengely kialakítására. Az más kérdés, hogy ezeket a nagyívű terveket előbb az első világháború, majd a világgazdasági válság, aztán az újabb világégés tette zárójelbe, így az utca fejlődésének „keresztben álló” banképületet majd csak 60 éves korában bontják el.

A Szapáry út fejlődése természetesen eközben sem állt meg. A város első aranykorában (1876-1914) a fentebb említetteken túl elkészült a Nemzeti szálló, az Erlich-féle lakóház, és a helyrajzilag ugyan más utcákhoz tartozó, de egyértelműen a korzó végén álló Barta-palota, illetve a zsinagóga. A fejlődés a két háború között is folytatódott, hiszen az utca elején 1929-ben elkészült a Nerfeld-palota, a néhai Sütő köz sarkán a Czinóber-ház, majd 1937-ben a Szolnoki Hitelbank – a korábbi helyére felhúzott – új székháza. Ugyanakkor jól látható, hogy az utca Tisza felé eső részének – nagyjából az Erlich-háztól – a fejlesztésére már nem jutott idő és pénz, így ott megmaradtak a földszintes vagy egyemeletes épületek.

Miként Csönge Attila kutatásaiból tudjuk, a második világháború után a századelős terveket leporolták. Már csak azért is, mert nyilvánvaló volt, hogy Szolnok iparosítása nem képzelhető el a lakásállomány fejlesztése nélkül. Ebben pedig fontos szerepet szántak a Zagyván-túli városrésznek, amit nyilvánvaló, hogy össze kellett kötni a déli iparterületekkel. Erre pedig a Szapáry, akkor már Ságvári út folytatása kínálkozott a legjobb lehetőségnek. Amiből az is következett, hogy a közterület fejlesztése lényegében az utcán kívül, kis túlzással, attól távol, a szolnoki Katonaváros és a Ferencváros találkozásánál indult el 1952 körül. Nem túl gyors ütemben, hiszen az ötvenes években viszonylag kevés forrás jutott jóléti beruházásokra és lakásfejlesztésre, aminek köszönhető talán, hogy a Ságvári Endréről elkeresztelt Szapáry úti szakaszon, a ma már nem létező művelődési háztól eltekintve, a sztálinbarokk nem hagyta ott a nyomait.

Nem úgy, mint az új részen, a mai Várkonyi tér és Ady kereszteződés között. A második világháború után itt zajlott Szolnok első jelentős lakásépítése, aminek eredményeként 1952 és 1959 között elkészült az a négy tömb, amiket leginkább „Ságvári körúti házakként” emlegetünk, és amelyek egyértelműen magukon viselik a kor építészetének nyomait. A házsor befejezésére majd a hatvanas években került sor, amikor elkészült a Várkonyi térhez közelebbi két utolsó tömb is. Természetesen csak azután, hogy megszületett az a tér, illetve a második Zagyva-híd.

Az egységes Ságvári körút azonban csak 1965-ben jött létre, amikor azt a bizonyos Kereskedelmi Bankot, ami akkor már az Állami Biztosító székháza volt, elbontották, és az utca két része fizikailag is összeért. Lényegében ekkortól beszélhetünk körútról, ami nemcsak szélességében tért el a környező utcáktól, de a számozás logikájában is. Hiszen, míg a párhuzamos utcák számai a mai Baross és Kossuth utcáktól indul, addig a Ságvári körút eleje a jelenlegi Tiszai hajósok terére került. Ami egyébként csak tíz évvel később lett önálló közterület, miközben a két világháború között Erzsébet királyné néven már volt az.

A hatvan vagy nyolcvan évvel korábban megálmodott, a főutcára merőleges, a Zagyván-túli városrészt és a Tisza-partját összekötő körút fejlesztése a hatvanas években sem állt le, hanem inkább új lendületet kapott. Köszönhetően az új városközpontnak, ami lényegében a Ságvári körút mellett kapott helyet, így nemcsak a lakóházak épültek meg az Ady és a Kossuth utcák között, de a másik oldalon a pártház, a Centrum és a Vízügyi székház, illetve a sarkon túl a szolnoki vásárcsarnok, valamint a Tófenék utca lezárásaként az iparcikk áruház (a későbbi sportbolt). A közterület utolsó nagy beruházása pedig az 1981-85 között épülő Árkád lett, ami tulajdonképpen egy száz éves „álom” eddigi utolsó momentumának is tekinthető.

A néhai Ságvári körút, aminek egy része volt Erzsébet királyné tér, majd lett Tiszai hajósok tere, alsó szakasza Molnár és Szapáry utca, később pedig az egészből előbb csak Ságvári út később körút lett, hogy ma már újra Szapáryról illetve a felső része Boldog Sándor Istvánról legyen elnevezve, nem a nevei és az épületei miatt izgalmas. Hanem a benne megmutatkozó, hosszú távban gondolkodni képes várostervezés okán, aminek csírái az 1880-as években kereshetők, megvalósulása pedig nagyjából nyolcvan-száz évig tartott. Azaz elődeink olyan víziót vázoltak fel, mintha egy mai tervünk 2105-re vagy 2125-re valósulna meg. Többek között ezért is választottam az Élő blogSzolnok 2025. november 17-ei témájául a néhai Ságvári körút születését és fejlődését.