– Jelmezes főpróbáról jössz a VOKE Csomóponti Művelődési Központból, ahol 10-én mutatjátok be a Karanténban című darabot. Hogy született maga szövegkönyv?
– Tulajdonképpen a márciusi sokkot követően, valamikor az áprilisi felocsúdás után kezdtünk el azon gondolkodni, hogy mi is történik velünk. Először csak leveleztünk, ami valami olyasmiről szólt, hogy a koronavírus miatti bezártság meg korlátozások milyen helyzeteket, magatartási formákat teremtettek. Aztán én szép lassan, mint egy dramaturg, elkezdtem a többieket irányítani, hogy a rövid skiccek, helyzetek, monológok merre is mehetnének, miként állhatnának össze valami egységgé. Június közepére nagyjából készen is volt a szövegkönyv, amit aztán szeptemberben kezdtünk el próbálni.
– Kertmari Anna, Ulviczki Sándor, Déri Erzsébet és Márki Éva tehát nemcsak szereplői, de szerzői is a darabank. Önmagukat alakítják, vagy kitalált karaktereket játszanak?
– Mind a négy figura épített, de természetesen a szereplők tapasztalatai, személyisége visszaköszön a karakterekben. Nem önvallomásokról van szó, de azért a figurák magja mindenkiben ott van. Maga a darab lényegében monológokból áll, amiket kardalok kötnek össze. A négy figurát a vírushoz és a bezártsághoz való viszonyuk különbözteti meg leginkább. Van a paranoid, aki egyre feszültebbé válik, aztán a laza macsó, akiről kiderül, hogy kicsit hipochonder, meg transzcendentális dolgok felé menekülő illetve a hedonista. Ez a négy figura meséli el, hogyan élte meg a bezártság hónapjait.
– Ilyen közös munka után milyen feladatai maradtak a rendezőnek?
– Teljesen más dolog valamit megírni, mint eljátszani. A próba lényege pedig részben a szöveg értelmezése. Nekünk is sokszor fel kellett tenni a kérdést, hogy mire gondolhatott a szerző. Persze, mi írtuk a szövegeket, de azért megszerkesztve már úgy viszonyultunk hozzá, mint szerepekhez. Nekem, mint rendezőnek pedig ezt az egészet el kellett helyeznem abban az egyszerű térben, ami csak négy székből és egy dobogóból áll. De persze a négy szék is olyan különböző, mint a négy karakter.
– A neved évtizedek óta összefonódik a Híd Színházzal, a szolnoki amatőr színjátszással. A mostani szereplőkkel hogyan találtatok egymásra?
– Valamikor tíz évvel ezelőtt jött létre a HEMO-ban a Senior Színház, ahová egyszer meghívtak. És mivel a Híd Színházból nagyjából pont akkoriban futott ki az utolsó társaság, egymásra találtunk a szeniorokkal. Lett egy kemény mag, akikkel elkezdtünk dolgozni, és az elmúlt években több darabot is színpadra állítottunk: Villa eladó, Szex és nyugdíj, Bögre, Übü király. Nyugdíjasokról lévén szó, óhatatlan, hogy cserélődik és fogy a csapat, mert mondjuk, valaki a gyerekeihez költözik. Most éppen ennyien vagyunk.
– Hogyhogy a VOKE a helyszíne a próbáitoknak és az előadásoknak is?
– Nem könnyű egy amatőr színtársulatnak helyet találni. Ahhoz, hogy egy darab elkészüljön, minimum 35-40 alkalommal, esetenként három, de inkább négy órát kell próbálni. A nyugdíjasokkal ugye egyszerű, hiszen lehet délelőtt is próbálni, de fiatalokkal vagy olyanokkal, akik dolgoznak, csak este lehetne. Hol van olyan hely, amelyik 150-160 órára úgy átengedi a helyiségeit, hogy egy fillért sem tudunk érte fizetni, ráadásul csak este vagy éjszaka tudunk próbálni? Ez is az oka, hogy ma nincs Szolnokon amatőr színjátszás. Nekünk a VOKE-val szerencsénk van, mert hozzájuk beférünk a délelőtti próbákkal és a néhány esti előadással.
– Hány előadást élhet meg egy ilyen darab?
– A Bögrét annak idején legalább tízszer játszottuk, de az Übü is többször ment. Most bátrak voltunk, és előre meghirdettünk négy előadást október 10-ére, 15-ére, 19-ére és 29-ére, de megpróbálom vidékre is eljuttatni a darabot. Minden előadásunk ingyenes, és a 35-40 perces darab után még egy beszélgetésre is várjuk a nézőket, bízva abban, hogy elmesélik, miként élték meg a bezártságot.
