– Jövőre lesz húsz éve, hogy Szolnokra szerződött, és azóta szinte mindent eljátszhatott a drámai hőstől a táncos komikusig. Önálló estet még nem csinált.

– Mert mindig annyi feladatom volt, hogy egyszerűen nem fért volna bele kitalálni és összerakni egy önálló műsort. Jövőre azonban nemcsak húsz éve lesz, hogy Szolnokra szerződtem, hanem a negyvenedik életévembe is belépek. Egyre gyakrabban foglalkoztat egy zenés, önálló est gondolata. Ehhez persze az is kell, hogy visszavegyek a tempóból, és teret adjak az ilyen típusú alkotásnak. Barabás Botond igazgató úrnak már említettem a tervem, és örülök, hogy pozitívan fogadta.

– Amikor 2007-ben igent mondott Balázs Péternek, gondolta, hogy ilyen hosszú lesz a kapcsolata Szolnokkal?

– Nem. Akkoriban elsősorban az volt fontos, hogy eljöhessek Budapestről, és mást csináljak, mint addig. Gyerekként kerültem a Barátok köztbe, és hiába szerepeltem több budapesti színház zenés darabjaiban is, húszéves koromig prózát nem játszottam. Amikor Szolnokra szerződtem, tudtam, több időre lesz szükségem ahhoz, hogy szakmailag eljussak arra a szintre, amit magamtól is elvárok. Sok lehetőséget kaptam ehhez a Szigligetiben. Természetesen voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, amik között nekem kellett az egyensúlyt megtalálni, de a sikerekből és kudarcokból is sokat tanultam. Szolnokon az évek során olyan szakmai és emberi kapcsolatok alakultak ki, amelyek itt tartottak, és amelyek miatt ma is jó döntésnek érzem, hogy ezt az utat választottam.

– Az elmúlt közel két évtizedben nemcsak sokfélét, de sokat is játszott.

– Azért igyekeztem ebben a húsz évben tudatosan alakítani a pályámat. Volt például olyan évad, amikor kevesebb bemutatót vállaltam, és próbáltam távoltartani magam minden egyéb megjelenéstől. Fontos, hogy időnként visszább lépjek, átgondoljam, merre szeretnék továbbhaladni. A Barátok közt című sorozat esetében is ez motivált. Úgy éreztem, közel öt év után új impulzusokra van szükségem, más típusú feladatokkal, más alkotói közegben szerettem volna dolgozni. Hasonló okból fogadtam el tíz évvel ezelőtt a Veres1Színház felkérését is. Miközben Szolnokon továbbra is számítottak rám, jólesett új kollégákkal, új helyzetekben kipróbálni magam. A változatosság, az eltérő műfajok és munkák frissen tartanak. Ezért is fontos a szinkron, és ezért örültem a hangoskönyv felkérésnek.

– Ebben az évadban a Főfőnök a negyedik bemutató Szolnokon, és mindegyikben benne van, sőt kettőben főszereplő. Mennyit játszik mostanában?

– Az elmúlt hónapok sűrűre sikerültek, szinte minden este játszottam, miközben voltak koncertek, szinkronmunkák, hangoskönyv-felvételek és különböző rendezvények is. Nehéz nemet mondani, bár gyakorlom. Egyébként az utóbbi két évben a sok munka egy kicsit terápia is volt. Egy nehéz, veszteséggel teli időszakon mentem keresztül, és a színház sokat segített mindezt feldolgozni. A veszteség pedig megtanított arra is, hogy nem halogathatok fontos dolgokat, sem az életben, sem a színpadon.

– Ebben az évadban játszott már könnyedebb, zenés darabban, mint a Mici néni két élete vagy az Egy csók és más semmi, de fajsúlyos szerepet is kapott, például a Cyranóban De Guiche figuráját. Melyik áll önhöz közelebb?

– Sokan talán nem hiszik el, mert tényleg sok zenés darabban játszottam, de a Cyrano és a mélyebb drámák már sokkal közelebb állnak hozzám. A zenés műfajnak is megvan a maga öröme és szépsége. Ott egy pontosan felépített rendszerben kell működni, ami szintén nagyfokú koncentrációt igényel. Ezzel szemben például egy komédiában, mint amilyen a Főfőnök is, sokkal nagyobb a kihívás, a lehetőség a színészi játékra.

– A Főfőnökben a főszereplőt, Kristoffert játssza. Milyen alak ez a Kristoffer?

– Ugyanúgy sokféle álarcot hord, mint mindannyian. Mondhatnám, hogy nincs nehéz dolgom megformálni, ám az a közeg, ahol a Főfőnök játszódik, egy 21. századi iroda, nem az én világom, a viselkedési mintái, gesztusai kifejezetten távol állnak tőlem. De nagyon izgalmas Kristofferben, hogy mi mozgatja, mit akar elérni, és ehhez mikor milyen álarcot visel, vagyis milyen szerepeket játszik. Szerintem sokaknak lesz ismerős. Számomra komoly kihívás, hiszen rengeteg szövegem van, amit a már futó előadások mellett kellett elsajátítanom, ráadásul a Főfőnökben végig a színpadon leszek.

– A sok szövege vagy a folyamatos színpadi jelenlét a nagyobb kihívás?

– A szöveggel megbirkózik az ember. A Főfőnökben inkább az a kihívás, hogy nincs az, mint más előadásoknál, amikor két jelenet között, a takarásban kicsit szusszanhat az ember, átgondolhatja, mi következik. Itt az elejétől a végégi iszonyatosan kell koncentrálni, ami nemcsak komoly agymunka, de fizikai kihívás is. A Főfőnökben rengeteg a mozgás, nagyon fontos, hogy az adott szövegrésznél a színpad megfelelő pontján legyek, miközben a forgószínpad miatt szinte minden folyamatos mozgásban lesz.

– A figurája, Kristoffer a darab szerint egy színész, akit felkérnek, hogy játssza el a kitalált főfőnököt. Jutalomjáték egy színésznek színészt alakítani?

– Inkább egy csapda, amibe könnyű belesétálni. Színészt játszani talán az egyik legnehezebb feladat, mert nagyon vékony jégen kell megtalálni azt az egyensúlyt, ami hitelessé teszi a figurát. Persze sok minden lesz, amit átemelek Kristoffer alakjába a saját színházi tapasztalataimból, de mégiscsak egy önálló, új karaktert kell felépítenem. Az ő igazságai, félelmei, álarcai révén próbálom megmutatni, mi mozgatja ezt az embert.

– Meg lehet tippelni, hogyan fogadja majd a szolnoki közönség a Főfőnököt?

– Jól fognak szórakozni, de akkor lesz igazán nyert ügyünk, amikor a nevetés mellett elkezdenek a szituációkon, a szereplők álarcain gondolkodni. Amikor a nézők ráismernek olyan élethelyzetekre, amelyekkel már ők is találkoztak, vagy épp találkozhatnak, hiszen a darabban szereplő munkahelyi közeg, ami egy kisebb zárt közösség, nagyon sokak számára a mindennapok terepe. A Főfőnök ugyan egy komédia, de nagyon pontosan beszél arról, hogy valójában milyenek is vagyunk különböző helyzetekben.

– A bemutató után jönnek a bérletes előadások, miközben a többi darab is fut. Nem úgy tűnik, hogy a következő hónapjai lazábban lesznek?

– Szeretnék visszavenni a tempóból, ami nem mindig egyszerű, de igyekszem jobban mérlegelni a felkéréseket. Most például az egyik nagy kereskedelmi csatorna felkérésére mondtam nemet, és egy újabb hangoskönyv elkészítését is visszaadtam, mert egyszerűen nem fértek bele az életembe. Mondjuk, a szolnoki A muzsika hangja című darabra nem tudtam nemet mondani, mert komoly érzelmi szálak fűznek hozzá, hiszen gyerekként Kurt, az egyik fiú volt az első színházi szerepem a Fővárosi Operettszínházban. Ezen kívül egy ősbemutatóra is van felkérésem, ami ugyan még nem végleges, de azt hiszem, nem fogok tudni nemet mondani, ám azt talán csak tavasztól próbáljuk. Újévkor megfogadtam, ebben az évben kevesebbet vállalok. Fontos ugyanis számomra, hogy a munka mellett jusson idő a szeretteimre, a kikapcsolódásra, és arra a csendre is, amiben az ember újra tudja rendezni a gondolatait.