Muzsika volt, van és lesz
Egy ismert zenekar énekesével interjút összehozni nem könnyű. Pláne, ha az a zenekar a Quimby, és a szolnoki koncertje előtt szeretnénk beszélgetni. De nem kellett csalódnom Kiss Tibiben, egy „Elnézést! Tíz percet kérnék?” után már kezdődhetett is a beszélgetés. Mármint Ricoval, aki olasz, nem tud angolul, és akinek a szülei réges-régen Brooklynba költöztek.
– Az utóbbi néhány évben ez a harmadik koncertetek itt. Szerettek Szolnokra jönni, vagy nem tűnik ki a többi hely közül?
– Azt hittem, azt hozod ki az egészből, hogy túl sűrűn jövünk, és egy kicsit otthon is maradhatnánk. Igazából bárhol szeretünk játszani, ahol van arra alkalmas hely. Néha meglepődünk, hogy bizonyos városok kimaradnak. Szolnok most alkalmas arra, hogy fellépjünk, és ennek nagyon örülünk.
– Mindig élőben zenéltek. Az elveitek miatt vagy, mert így természetes?
– Nem, általában playbackről játsszunk, csak ahogy öregszünk, inkább fölvesszük a hangszert, mert egyre kevésbé halljuk a magnót és így nem tudunk rá jól táncolni. Nem, igazából így szoktuk meg. Ezt szeretjük csinálni. Meg se fordul a fejünkben, hogy máshogy lépjünk fel, mert abban nincs semmi öröm. Az akkor csak egy dolog lenne, amit le kell tudni. Meg nem is tudunk playbackelni, abban nem vagyunk profik, az egy külön tudomány.
– Nemrég kezdtétek a hazai turnét, majd következik az európai és a fesztiválszezon. Ez mindig így megy? Hogy bírjátok?
– Nem. Most éppen az van, hogy valahogy így alakult. Tavaly is voltunk májusban egy európai turnén, és azért hoztuk össze idén is, mert nagyon jól éreztük magunkat. Főleg ebben az időben. Itt a tavasz, körbejárjuk a városokat, meglátogatjuk az összes bolhapiacot, hangszerboltot?, söntéseket. Az idei program, Hamburg, Berlin, Brüsszel, Amszterdam, London, Párizs. Azt hiszem, ennyi.
– A körutakon kívül próbákon, lemezfelvételeken is együtt vagytok. Mennyire untok rá egymásra?
– Hát nagyon. Az a helyzet, hogy ez egy olyan csapat, aminek a tagjai elég rég ismerik egymást, de még érdekesek vagyunk magunknak most is. Tudjuk nagyjából, hol vannak a határaink, ismerjük egymás szagát… Ez egy nagyon sokrétű dolog, de valamiért nem tudtunk elszakadni egymástól, mert el tudjuk viselni egymást. Szórakoztató a társaság, gyakorlatilag haverok vagyunk. Nekünk a turnézás olyan, mint egy osztálykirándulás. Nyílván előfordulhat, hogy valakinek valakiből elege van, de ezek a ritkább pillanatok, amiket aztán hatalmas kibékülések követnek. Azt nem mondom, hogy ez egy állandó állóvíz, amiben dagadt békák brekegnek és minden mindig ugyanúgy van, de alapvetően tök jó. (…)
Rendes Vera
A valóság tükre: Csak a szél
Volt már olyan, hogy átmentél az utca túloldalára, mert szembejött egy népesebb cigány csoport? És olyan, hogy nem ültél le valaki mellé a buszon vagy vonaton, mert az illető cigány?
(…) – Nagyon-nagyon sokféle cigány ember van. A magyar társadalmat sem ítélhetjük meg azokon a gyilkosokon keresztül, akik azokat az embereket megölték – hallhattuk Fliegauf Bencétől a film közönségtalálkozóján. Merthogy a Csak a szél legelső közönségtalálkozója itt Szolnokon, a TISZApART moziban volt. Talán azért, mert az egyik főszereplő, Sárkány Lajos, szolnoki. Ő is eljött a találkozóra, családjával együtt.
– Valamit tenni kellett. Ha hímezni tudnék, kihímezném, ha tojást patkolni, azon mutatnám meg a felháborodásomat – mondta Fliegauf Bence, amikor arról a rémálomról beszélt, ami a Csak a szél ötletét adta
A filmet, csakúgy, mint az alkotóját, sok vád éri. Az egyik ezek közül az, hogy egy ilyen témával mindig sok pénzt lehet keresni.
– Súlyos tévedés – kaptuk meg Bence válaszát. – A sok pénz nem ebben, hanem a reklámfilmekben van. Ezzel csak művészi presztízst lehet szerezni, nem pénzt. De ez engem nem érdekel.
A film különben egy finanszírozási vákuumban készült. A Magyar Mozgókép Közalapítvány már nem, a Magyar Nemzeti Filmalap még nem támogatta. Azt, hogy ez a film elkészülhetett, a németeknek és a franciáknak köszönhetjük. A 150 millió forintos gyártási költségből mindössze 18 milliót vállalt az állam.
Az interneten is rengeteg szélsőjobboldali, gyűlölködő üzenet olvasható. A kommentelők nem láthatták a filmet, hiszen ez az interjú a premier napján készült, a netről sem tölthették le.
– Ők nem engem szidnak, hanem egy társadalmi jelenségre reflektálnak. Ezt én győzelemnek tekintem. És inkább mondjanak rólam rosszakat, mint hogy együtt kelljen vacsoráznom velük – mondta mosolyogva a rendező, aki reméli, hogy ez a film utat nyit a társadalmi problémákat feldolgozó filmek előtt. Ahogy ő mondja, ez egy alkotói kincsestár. – Eddig a magyar rendezők nem szívesen foglalkoztak társadalmi problémákkal, inkább csak a saját belső világukkal voltunk elfoglalva. Én is. Talán ezért romlott meg a kapcsolat a filmesek és a nézők között.
A film vitát akart kirobbantani. Ez sikerült. És aki azt hiszi, hogy életünk tengerében eltűnnek egy ilyen közönségtalálkozó cseppjei, téved.
Liska Enikő
