2025.08.27. (szerda)

Kobakok koppanása

Kobakok koppanása

Dátum:

A kobakom folyamatosan a tárna ácsolt oszlopain koppant, mert minden, a föld alatt töltött perccel nehezebben tudtam felfogni, hogy önszántából miért lett valaki bányász. Több mint negyven éve először, legutóbb három évtizede és most újra a salgótarjáni Bányamúzeumban jártam.

A bánya iránti szeretetet egyetlen kiválóan megírt tabló vagy hiper-szuper digitális eszköz se fogja tudni soha úgy visszaadni, ahogy egy néhai bányász, egy valamikori bányamentő. Lehet, hogy múzeumpedagógiailag nem mindig volt helyes vagy szabályszerű, amit a salgótarjáni Bányamúzeum hiteles tárlatvezetője csinált, amíg a föld alatt voltunk, de hogy hasonló élményt csak volt kollégái tudnának nyújtani, abban egészen biztos vagyok. Miként abban is, hogyha egyszer kihal az a generáció, akik még maguk is dolgoztak frontfejtésen, akik átélték a mélyben robbantást, a bányamúzeumok is sokkal szegényebbek és unalmasabbak lesznek. Éppen ezért, ha még nem jártak a nógrádi megyeszékhely egykori bányaaknájából kialakított, földalatti kiállítóhelyen, ne sokat teketóriázzanak. Nem kell ahhoz kisgyerek sem, hogy beálljanak egy csoportba, leszálljanak a mélybe, és picit belekóstoljanak a világ egyik legnehezebb, és szerintem a legbátrabb embereket kívánó munkájába.

Salgótarján közepén, a garzon toronyházaknál lévő lámpás kereszteződésben – ha Szolnok felől érkeznek – forduljanak balra, Ipolytarnóc felé, majd talán száz méter után ismét, hogy egy kisebb utcán eljussanak az ország egyik legkülönlegesebb múzeumához. De úgy is mondhatom, hogy Salgótarján közepén, a piac közelében könnyen megtalálják az elég jól kitáblázott Bányamúzeumot. Jegyet azonban nem az akna lejáratánál, hanem az utca túloldalán, a bányagépekkel telerakott udvaron álló, nemrégiben felújított fogasdóépületben lehet venni, bár ha éppen indul egy csoport a föld alá, utólag is megtehetik. Nincs kétségem ugyanis afelől, hogy aki ide eljön, az leginkább a föld alá szeretne leszállni. Ugyanakkor semmi esetre se hagyják ki a kassza épületében lévő remek kiállítást. Mert a régi fotók, a kolóniák élete, a munkásosztály élcsapatának kicsit kozmetikázott hétköznapjait bemutató tárlaton bele kell ütközni abba is, hogy az 1956-os salgótarjáni sortűznél a puskák két oldalán akár korábban a mélyben együtt dolgozó bányászok is lehettek.

A sok-sok egykori nógrádi mélyművelésű bánya közül a Salgótarján alá benyúló József lejtős aknát mentették meg az utókornak, ahová természetesen csak kísérővel és kobakkal a fejen lehet lemenni. A kobak, azaz a sisak már átlagos magasságúak számára is „életmentő”, hiszen a bányajáratok kialakításánál nem a kényelem volt az elsődleges szempont, így sok helye igencsak alacsonyan vannak a gerendák. És nincs az az avatott műbányász, aki miközben a kicsit vizes, saras talajt is nézi – túracipő ajánlott -, figyel a lendületes „tárnavezetőre”, ne fejeljen le folyamatosan régi fagerendákat. Mondhatjuk azt is, hogy egy ilyen, nagyjából háromnegyed órás túra elképzelhetetlen a kobakok folyamatos koppanása nélkül.

De megéri. Egyrészt mert ilyen helyre ma már nem nagyon lehet lejutni Magyarországon, hiszen lassan három évtizede megszűnt nálunk a mélyművelésű szénbányászat, és a legtöbb régi tárlót nemcsak bezárták, de el is árasztották vízzel. Másrészt a salgótarjáni kiállítóhelyet legalább fél évszázada nyitották, őrzik és bővítik, így tulajdonképpen a szénbányászat 20. századi emlékeit őrzi. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak csákány, lapát és bányaló látható a mélyben, hanem olyan gépek is, amelyek a hatvanas-hetvenes években jelentek meg, és elég nagy zajt tudnak csapni a szűk járatokban. Ahol borzongással vegyes tisztelettel tudtam gondolni azokra, akiknek egy-egy ilyen akna nem kiállítás, hanem az élet, a mindennapok volt. Elképesztő körülmények között – iszonyatos melegben, vízben, porban -. olykor hihetetlen testhelyzetben – például oldalt fekve -, minden gyúróstermet megszégyenítő fizikai erőfeszítéssel dolgoztak azon, hogy a többségnek fény és meleg legyen az életében. Ráadásul sokan közülük nemcsak önként, de családi mintát követve lett bányász. Ha máshol nem, hát legalább az ilyen helyeken fejet hajthatunk a még élő bányászok előtt.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Képek A hagyaték bemutatójáról

A szerző nem írhat kritikát saját darabja bemutatójáról. Ugyanakkor a blogszerkesztő sem hazudtolhatja meg önmagát: írnia kell arról, amit fontosnak tart. A Híd Színház szeptember 16-án mutatta be A hagyaték című darabot a Csomóponti Művelődési Házban. Fotók a premierről.

Díjkiosztóval nyílt a filmfesztivál

Kiállításmegnyitóval, díjátadóval és versenyfilmek vetítésével elindult a XVII. Szolnoki Nemzetközi Képzőművészeti Filmfesztivál. A mustra ideje alatt, három földrész alkotóinak 61 versenyfilmjét tekinthetik meg az érdeklődők, akiket 25 kísérőprogram is vár a Tisza moziban.

Sok mindent felülíró tragédia

Sajnos nem tudom általánosságban megmondani, hogy egy színházi előadás számomra mitől jó. Azt viszont rögtön érzem, ha valami csapnivalót vagy valami eget rengetőt láttam. A Kolozsvári Állami Magyar Színház ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Rómeó és Júliája biztos, hogy az utóbbi.

Ott lehetünk a születésnél

Megállva a sötét és bűzös lövészárokban, hallgatva a másfél embernyi mocskos falak fölül beszűrődő lövéseket, és belegondolva, hogy dédapáink éveket töltöttek ilyen helyeken, mindjárt több fogalmunk lesz az első nagy háborúról, mintha csak feliratok és megfakult tárgyak között bóklásznánk.