A vallettai kikötő bejárata fölött, az egykori erődítmény egyik bástyáján található a Löwer Barrakk kert. Nemcsak azért keresik fel sokan, mert a nem túl zöld szigeten üdítő parknak számít, hanem mert remek rálátást nyújt a főváros hajóforgalmára. Én is a hatalmas utasszállítók, teherhajók és katonai járművek látványa miatt kapaszkodtam fel oda, aztán a boltíves nyitott csarnokban földbe gyökerezett a lábam. Az 1956-os magyar forradalom hőseinek és mártírjainak emlékére állított táblával találtam szembe magam. Először nem értettem. Aztán a másik oldalon felfedeztem a Prágai tavasz emléktábláját is. Néhány máltai múzeum és emlékmű után pedig talán összeállt a kép. Ez a szabadságáért sokat szenvedett nép, amelyiket a XX. század is alaposan meggyötört, tudja értékelni más kicsik nagy küzdelmeit.
Az elmúlt évszázad hányattatásainak pedig egyfajta kárpótlásaként foghatják fel az uniós tagságot, és az ennek köszönhető fejlesztéseiket. Magyarországon kívül ugyanis eddig csak itt láttam lépten-nyomon olyan táblákat, amelyek a beruházások EU-s támogatottságára hívják fel a figyelmet. Persze nem ormótlan, arcba nyomott marketing eszközként, hanem mindig az adott helyhez illő diszkrécióval. Ráadásul soha nem feledkeznek meg azt is feltüntetni, hogy az adott beruházáshoz az unió mellett mekkora részt adott a saját kormányuk illetve magánbefektetőik. Náluk is így újult meg például a Világörökség részének számító régészeti lelőhely, a múzeummal és kiállítóhellyel egybeépített kávézó, lett autópálya, új buszok és fővárosi buszpályaudvar. Talán ezért sem véletlen, hogy május 9-ére óriási molinón hívták fel a figyelmét a Vallettába látogatóknak.
Igaz, sok mindenre szeretik felhívni a figyelmet. Persze nem felszólító vagy tiltó módban, hanem csak kérve vagy óvatosan figyelmeztetve. Például nagyon sok helyen látni olyan kis táblákat, amelyek megkérik az arra járókat, hogy legyenek tekintettel az ott élőkre, és ne zajongjanak. Szolnokon is elkélne néhány ilyen felirat, főleg a belvárosban, a kocsmai vonulási útvonalakon. Meg olyan kis táblácskák is, amelyek a máltai építkezéseknél – legyen szó egy szálloda építéséről vagy csak egy belvárosi lakás felújításáról -, az utcafrontra (tehát nem a polgármesteri hivatalban!) kifüggesztve láthatóak. És kiderül róluk, hogy ki és mit csinál az adott helyen, ki adott arra engedélyt, és az illetékesek hol érhetők el. Talán a tengerész mentalitás miatt, ami arra tanította őket, hogy közük van egymáshoz, felelősséggel tartoznak a másik iránt.
A demokráciáról is kicsit másként gondolkodhatnak. Legalábbis erre utal, hogy a pártok helyi székházai nem eldugott irodák, hanem olykor bárral egybeépített, hatalmas felirattal és zászlókkal megjelölt nyilvános helyek. Gondolom, a különböző máltai pártok hívei nem is a másik székházainak meg plakátjainak – ebből is volt kint néhány – a meggyalázását tekintik a politikai harc üdvözítő eszközének. Ezek alapján pedig talán nem is kellett volna csodálkoznom azon, hogy egyik este simán összefuthattam a máltai miniszterelnökkel. Akit a hivatala előtt egy szerény Alfa Romeo meg egy kísérő kocsi várt, a biztonságára meg a téren állandóan posztoló egy szem rendőr felügyelt. Málta első embere lazán kisétált az épületből, a táskáját betette a kocsiba, majd átballagott a közeli parlamentbe. Aminél ugyancsak nem voltak se katonák, se rendőrök.