A legutóbbi szolnoki Utazás kiállításon akadt a kezembe a martfűi helytörténeti gyűjtemény szórólapja, amely a Város születik című kiállításra hívta fel a figyelmet. Mivel már hallottam a gyűjtemény létezéséről, gondoltam, egy szombat délutáni kirándulást megér. A biztonság kedvéért azért odatelefonáltam – ezt ajánlom mindenkinek -, hogy be tudok-e jutni a kiállításra. Kedves női hang invitált, menjek nyugodtan. Elővigyázatosságom nem volt alaptalan, hiszen a martfűi helytörténeti gyűjteménynek a gyönyörű, szocreál művelődési ház ad otthont, ahol úgy tűnik, lüktetett az élet, ám kiállítótermeket csak látogató érkezésekor nyitják ki.

Aki belép a lakásnyi térbe, csak akkor csalódik, ha azt hiszi, ez a kiállítás Martfű és az ottani cipőgyártás elmúlt háromnegyed évszázadát, vagy legalább az 1990-ig tartó időszakot dolgozza fel. Ennek elkerülése érdekében érdemes tisztázni, hogy a jelenleg látható kiállítás csak az első évtizedre a Bata-Cikta időszakra, azaz a cipőgyár alapítására, elindítására, a háború utáni zavaros tulajdoni viszonyaira, majd államosítására szorítkozik, és valahol ott ér véget, amikor Martfű község valóban létrejött, azaz 1950 januárjában elszakadt Földvártól. Azonban ez a szűk évtized is roppant érdekes, hiszen – amint a különleges tárgyak között elhelyezett, egyébként jó érzékkel szerkesztett tablókból kiderül – nem egyszerűen egy zöldmezős nagyberuházás történt az Alföldön.

Ez pedig Jan Antonin Bata-nak köszönhető, aki nem csupán a családi vállalkozást világcéggé formáló milliárdos volt, hanem a szó legjobb értelmében vett üzletembere is, aki tisztában volt azzal, hogy a gyárait munkások működtetik, megbecsülésük pedig a siker egyik záloga. Éppen ezért nemcsak gyárakat épített szerte a világban, hanem komplett Bata-városokat, ahol a melósok lakhatásáról és szociális ellátásáról is igyekezett gondoskodni. Mint a martfűi kiállítás befogadható tablóin olvasható, 1936 és 1963 között több tucat ilyen település jött létre. Amelyek közül csak az egyik, ám nekem úgy tűnik, a negyvenes években Bata számára különösen fontos volt Martfű.

A kiállításon nemcsak a negyvenes évek gyártási technológiáját vonultatják fel – ipari műemléknek számító gépekkel -, hanem Martfű születésének terveit és fotókon megörökített pillanatait is. Amiknek eredményei egyébként a mai napig láthatók a 442-es főút és a Tisza közötti részen, ahol ott sorakoznak a gyári dolgozók egykor luxuskörülményeket biztosító házai. Amelyek bérleti díját egy jól fizetett martfűi melós alig egy heti fizetése fedezte. Lehet, én voltam figyelmetlen, illetve hiányos a martfűi helyismeretem, de az sajnos nem derült ki számomra, hogy az 1941-ben indult beruházás eredményeként templom, művelődési ház, iskola, sportpálya is épülte-e, avagy ezek már egy másik történet részei. Azt viszont érdeklődéssel olvastam, hogy a folyó, a vasút és a közút közelsége miatt választott helyszínen Bata repülőteret, sőt Martfű és Tiszaföldvár között villamosvonal építését is tervezte.

Persze az is csoda, hogy a már építése közben hadiüzemmé vált gyár túlélte a háborút. Nemcsak azért, mert szétbombázták, majd széthordták, hanem mert az alaptalanul náci barátsággal vádolt Bata martfűi érdekeltségére Csehszlovákia és Magyarország is igényt formálhatott. Mire pedig ezt a két ország rendezte egymás között, addigra az államosítás is megtörtént, ami tulajdonképpen egy új fejezetet nyitott a Bata-Cikta-Tisza gyár és a vele összenőtt település történetébe.

Remélem, hogy mivel ez a történet nem ért véget 1950-ben, hamarosan a kiállítás is folytatódni, bővülni, gyarapodni fog. Ugyanis mindaz, ami 1950 után történt Martfűn, az a mából nézve még több ipar- és kortörténeti érdekességet hordoz, mint az indulás évtizede, hiszen volt idő, amikor Tisza cipőben, Tisza cipővel mindenki jól járt.