A mai naptól a barnaszemű városlakók másodrendű állampolgárnak tekintendők. Nem érdekel, hogy az a barnaszemű orvos a legnagyobb hidegben is kijött hozzánk, amikor halálunkon voltunk. Nem fontos, hogy az a barnaszemű tanár, akkor is emberségesen bánt velünk, amikor disznó módon viselkedtünk.
Mentegetőzhetnék, hogy nem akarok senkinek se rosszat, pláne nem az állását veszélyeztetni. Mert mondhatják, ennél fontosabb dolog is van a városban, és egyébként is leszedhettem volna azt a plakátot, ha már ennyire zavar. De minek hazudoznánk?
Dobjunk fel a közösségi oldalakra valami vaskos poént, hogy az állami szerveknek már megint nem sikerül megbirkózniuk pár centi hóval meg egy kis széllel. Aztán bújjunk vissza a jó meleg paplan alá, és ott hallgassunk arról, hogy mi van a saját portánk előtt. Reggeli bukdácsolás Szolnokon.
A nemzeti ünnepek számomra nemcsak arról szólnak, hogy hol milyen rendezvény volt, és ki, miről mondott beszédet, hanem a különböző kitüntetésekről is. Előszeretettel bogarászom ugyanis a különböző listákat, és ha ismerős nevet találok, egy kicsit magaménak is érzem azt a kitüntetést.
Ezer nap, körülbelül ötszáz cikk, nagyjából másfélmillió karakter. Rengeteg új ismerős, számtalan támogató hozzászólás, és alig néhány sértődés és elmarasztalás. Egy hároméves szubjektív élményportáltól, amelynek gazdája "csak írni akarja a várost", ennyi éppen elég.
