Az idei szolnoki nyár egyik legfontosabb kulturális eseménye volt a júliusban, a Galériában rendezett Fazekas Magdolna kiállítás. Persze mondhatnánk, hogy mi volt ebben a különleges, hiszen a tavaly – végre – Munkácsy-díjjal is kitüntetett Magdi néni több mint hat és fél évtizede él és alkot a városban, aligha lehet olyan szolnoki, aki ne találkozott volna még a képeivel, kultúrafogyasztó pedig biztosan járt már kiállításán. Szerintem éppen ezért volt fontos az idén 90 éves festőművész előtt önálló kiállítással tisztelegni, hiszen hajlamosak vagyunk pont azokról megfeledkezni, akik köztünk élnek, alkotnak, évtizedeket eltöltenek a városban, hétköznapi ismerőseinkké válnak, azaz szinte „nincs is bennük semmi különleges”. Magunknak is tartozunk az ilyen kiállításokkal. Ráadásul most először fordult elő, hogy Fazekas Magdi néni képeit Képíró Ágnes, a Damjanich János Múzeum művészettörténésze is válogatta, azaz mondhatjuk: egy kicsit új, külső szem is ránézet a torkolatban készült képekre.

Tavasz és vidámság. Ez a két szó jut eszembe Fazekas Magdolna képeiről, akinek eddig, ha fel kellett magamban idézni a munkásságát, gondolkodás nélkül tájképfestőnek mondtam volna. Olyan festőnek, aki különleges érzékkel játszik a növények által megtört fényekkel, akinek képeit valami mesebeli homály, játékos árnyékok jellemzik, akinek a képeit azért jó nézegetni, mert bármelyik pillanatban feltűnhet valaki a színes fák között. Őszintén meg kell mondanom, eddig nem ismertem, vagy elkerülték a figyelmemet Magdi néni portréi, amelyekre a Szolnoki Galériában június végétől július végéig látható Arcok és tájak című kiállítás vezetett rá. Olyan arcokat is megmutatva, amelyek közül néhány akár hat évtizeddel ezelőtt is kerülhetett a festő „lencséje” elé. És miközben a tájképeknél az az érzésem, hogy valaki előlép a fák mögül, az arcképeknél azt vártam, a megörökített arcok megszólalnak, és mesélni kezdenek mindarról, ami a vonásaik mögött van vagy volt.

A kiállítási élmény számomra akkor teljes, ha nemcsak a memóriámban vihetem haza, ha nem csak arra kell hagyatkoznom, hogy a világháló végtelenjében talán rábukkanok a látott dolgokra, hanem valamit haza is vihetek, és bármikor elővehetek. Ezért is tartom fontosnak, hogy – miként a bemutatón elhangzott – minden nehézség ellenére, de megjelenhetett egy kis katalógus a 90 éves művészt köszöntő kiállításról. A szintén Arcok és tájak címet kapott katalógus kedves és szemet gyönyörködtető válogatás mindabból, amit nyáron a Szolnoki Galériában lehetett látni. És ajánlható annak is, aki a nyár miatt esetleg lemaradt Fazekas Magdolna legutóbbi kiállításáról, hiszen valamit pótolhat az igényes kis kiadvány segítségével.