Még mindig hiszek az egykor Európát járó céhlegények, meg a leszakadó Japánt a 19. század végétől a világ élvonalába emelő világjárók mentalitásába: néha el kell menni, körül kell nézni, ami jó, azt érdemes eltanulni, ami nem, abból meg okulni. Amióta világútlevél került a zsebembe, ennek szellemében (is) próbálom járni a világot – magyarul mindazt, ami a Szolnok táblán túl van -, és mivel „csak” a „betűhegesztéshez” értek, leginkább élménybeszámolókban próbálom átadni a tapasztalataimat. Be kell azonban vallanom, hogy az utóbbi években egyre inkább elmegy a kedvem az ilyen „világjáró cikkektől”, mert azt érzem: felesleges a jó példákról beszélni. Mi, az önmagát a világ legokosabb nemzetének valló magyarok ugyanis mintha képtelenek lennénk megérteni a jó dolgokat, és azok működtetését. Az egyik vesszőparipám a vasút.
Andalúziában jártam. Andalúzia sokáig – és néhány szempontból még ma is – Spanyolország legszegényebb tartománya, amelyikre főleg mezőgazdasági területéként, és az elszippantható, tanulatlan munkaerő tárházaként tekintettek. Abban a Spanyolországban, amelyik a hetvenes évekig egy más előjelű, de mégiscsak hozzánk hasonlatos diktatúrában volt Európa egyik „szegényháza”, hogy aztán az EU csatlakozás utáni két évtizedben megcsinálják a maguk csodáját. Biztos, hogy van nekik is elég bajuk, de az infrastruktúra – ami szerintem a felzárkózás és a fejlődés záloga – bámulatos. Malagában is, amire most ne, mint egy virágzó turisztikai régió központjára gondoljunk, hanem a kilenc Spanyolt tartomány egyikében fekvő, nem tartományi székhelyre, és nem is a régió legnagyobb városára. Csak egy város a sok közül. Persze méretes. Szolnokhoz képest világváros.
A pályaudvarának a kövezetéről – kis túlzással – akár enni is lehetne, olyan tiszta. És nemcsak tiszta, hanem rendezett, jól kitalált, valódi szolgáltató központ, amit a korábbi állomásépület mögé, az évtizedekkel ezelőtti sínpárok fölé – ja és persze alá – építettek. Nevét pedig egy nőről, Maria Zambrano (1904-1991) esztéta és filozófusról kapta, ami külön is megérne egy gondolatmenetet. Nőről! Okos nőről neveztek el egy fontos középületet!
Azt hiszem, Spanyolországban sem egyedülálló, hogy a nagyobb pályaudvarok utasforgalmi területeire – magyarul a sínek és a vonatok közelébe – csak azok juthatnak be, akiknek van érvényes jegyük. Gondolom, a spanyol kalauzok nem is nagyon küzdenek a bliccelőkkel, az arrogáns, kisebbségi, bandákban ingyen utazókkal, akiknek ez is „jár”. És hajléktalanokat, helykereső alkoholistákat sem kell a sínek mellett kerülgetni, ami nagyban fokozza az utazási komfortot. Miközben persze a csak utasoknak fenntartott részen is van kávézó, székekkel felszerelt várórész, korrekt tájékoztatás. Persze, hiszen erről szól a vasút, amelyik minden bizonnyal nem elsősorban az államkassza megcsapolására szerveződött, és felsőbb szinteken nem feltétlenül pártkatonák kifizető- és játszóhelye, hanem egy tradicionális szolgáltató. Aminek a lényege az állampolgár szolgálata!
A nemcsak utasoknak megnyitott részek pedig természetesen olyanok a malagai állomáson, mintha a legelegánsabb és legkulturáltabb plázában járna az ember. Rengeteg kávézóval, étteremmel, kisebb-nagyobb üzletekkel, újságosokkal, autókölcsönzőkkel, végtelenül tiszta mosdókkal, jegyirodával, váróteremmel, azaz mindazzal, amire egy városnak és egy utazónak szüksége lehet. Egyszóval az ottani vasútállomás nem a lepukkantság, a reménytelenség szinonimája, vonattal utazni pedig nem szégyen, hanem praktikum. Részben azért is, mert akkora parkolóház van az állomás alatt, ahol mindenki elfér. Az épület előtt meg külön érkező és induló taxi droszt, miként külön helyet kaptak a 10 percnél kevesebb és a 30 percnél kevesebb ideig várakozók, azaz azok, akik tényleg csak utasokat hoznak-visznek. (Ezzel a problémával Szolnok évtizedek óta képtelen megbirkózni.)
Szóval áll a magyar, a szolnoki ember a malagai pályaudvar nagy csarnoka közepén, nézi az ízléses reklámokat a környék turisztikai attrakcióiról – mert ott érdemes hirdetni -, és fel nem tudja fogni, a világ legokosabb népe által lakott országban miért nem működik hasonlóan a vasút. Mi a frászkarikát nem sikerül ellesnünk, megtanulnunk, lemásolnunk a végtelen elménkkel, hogy például a szolnoki pályaudvart már balkáninak sem lehet nevezni, mert onnan is kilóg – lefelé? Deresedő halántékkal van még esélyünk arra, hogy valaha a szolnoki állomásról hasonló pozitívumokat írjon le egy külföldi?
