Messze állunk-e a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy a Kádár-kor utolsó évtizedében Szolnokon is naponta legalább annyi újságot vásároltak, mint ahány lakója volt a városnak? Tévedünk-e, ha azt gondoljuk, hogy miként 1964-ben a falusi lakosság körében a legfőbb szórakozási forma a televíziónézés volt, pár éven belül ez Szolnokra is igaz lehetett? Szerintem nem, hiszen 1980-ra lényegében minden háztartásban volt egy televízió, minden harmadik megvette a Rádió és Televízióújságot, miközben a napilapok közel annyi példányban jelentek meg, ahány otthon volt a rendszerváltás előtti Magyarországon. A sajtó immár nemcsak propaganda célokat szolgált, de szórakoztatott és sokszor jó értelemben véve nevelt is.

Persze tévedés lenne csak magasztalni annak a 32 évnek a sajtóját, mert egészen egyértelmű, hogy ?bűnben fogant?, hiszen a forradalom leverése utáni egy-két évben alapjaiban szervezték újjá az egészet. Ennek egyik legfontosabb lépése volt a szakma gyakorlásához megkerülhetetlen, a forradalom után kormánybiztos felügyelete alá vont Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) tagrevíziója, azaz a 2300 tag ’56-os tetteinek kivizsgálása, majd az „érdemesek” újbóli felvétele. Érdemes tudni, hogy a nyolcvanas évek végéig újságírói tevékenységet csak az végezhetett, aki tagja volt a szervezetnek, illetve előbb-utóbb elvégezte a tanfolyamát, az egyetlen újságíró iskolát. Mindez persze sok tehetséges embert nem akadályozott meg abban, hogy a mából nézve is kiváló, a világ bármely pontján értékelhető, valódi újságírói munkát végezzen, amit a közönség leginkább azzal hálált meg, hogy nemcsak „sztárként” kezelte a legjobbakat, de sokukra a mai napig emlékszik.

A Kádár-kor sajtóéletében a legnagyobb változást természetesen a televízió hozta. Talán jelképesnek is tekinthető, hogy első jelentősebb eseményének az 1957. május 1-jei, Hősök terén tartott nagygyűlés tévés közvetítését, egyik utolsó felvonásának pedig azt a pillanatot tekintik, amikor az MTV székházának lépcsőjén Cserhalmi György felolvasta az új 12 pontot 1989. március 15-én. A kettő között alapvető különbség, hogy míg az elsőt nagyjából ezer tévékészüléken lehetett követni, az utóbbit már hárommillión. A hétfőn még műsorszünetet tartó MTV egyes csatornáját pedig 1989-ben szinte az egész országban, a kettest pedig nagyjából háromnegyedében lehetett fogni. Igaz, mire idáig eljutott a hazai televíziózás, a felülről irányítani próbáló rendszernek már olyan kihívásokkal is szembe kellett néznie, mint a videomagnók terjedése, a helyi televíziók alakulása és a műholdas adások elindulása. Ez utóbbira az Állami Rádió és Televízió Bizottság 1982. március 24-én még úgy reagált, hogy jobb műsort kell készíteni, mint a nyugati műholdas tévék, hogy azt nézzék a magyarok. Emlékeim szerint ez nem nagyon sikerült.

Sokféle emlékünk lehet a Kádár-kori sajtóról, amit az Élő blogSzolnok Retro március 25-ei előadásán nem értékelni vagy minősíteni szeretnék, sokkal inkább a struktúráját felvázolni. Mert az én személyes emlékem például az, hogy minden nap hozott valamilyen újságot a postás. Igen, még hétfőn is, amikor sem a megyei napilap, sem a Népszabadság nem jelent meg, de akkor érkezett például a Fim, Színház, Muzsika, ami vidékiként számomra szinte minden alkalommal olyan kulturális sokkot okozott, mint Érdi Sándorék kedd esténként jelentkező Stúdió című műsora. És folytathatnám, hogy kedden jött a Ludas Matyi, szerdán a Nők Lapja, csütörtökön a Heti Világgazdaság, pénteken a rádióújság, hogy a Magyarország című külpolitikai hetilapot vagy a Históriát és a Természet Világát már ne is említsem. Egy első generációs értelmiségi család postaládájáról van szó.

A Tisza moziban este hatkor kezdődő előadásba sajnos nem fog beleférni a Kádár-kor szolnoki sajtó történetének felvázolása – talán majd egy év múlva a sorozat egy másik alkalmával -, de megkerülhetetlen lesz a Magyar Rádió helyi stúdiójának története, benne azzal a „szakmai keltetővel”, ami a Kolozsvári út „műhely” jellegére utal. És beszélni fogok majd a helyi nyomdafejlesztésről, a hazai lappiacot színesítő, Szolnokra is jellemző vállalati lapokról, és persze a Jászi Ferenc út mosókonyhájában induló városi tévé első pillanatairól is. A történet pedig majd valahol ott ér véget, amikor Fodor Tamás, a Szigligeti Színház főrendezőjének vezényletével, 1989 őszén a helyiek „rátették kezüket” a megyei napilap szerkesztőségére. Nem túl sikeresen. De ez már ez másik sztori lesz.

(Fotók: címlap és első négy kép Fortepan, utolsó felvétel MTI)