Nincs közös fotónk. Nem nevezhetem másnak, legfeljebb egykori ismerősömnek, Ám azt sem mondanám, hogy soha sem dolgoztunk együtt, hiszen szolnoki tizennégy évéből tizenegy úgy telt el, hogy a blogSzolnok hasábjain rendszeresen írtam a színházáról. És sokszor nem bántam vele kesztyűs kézzel, amikor a rendezéseiről vagy a szerepeiről szólt a recenzióm. Balázs Péter azonban ezeket a helyén tudta kezelni. Meg nem fordult a fejében, hogy kitiltson a színházból vagy annak környékéről, megpróbáljon ellehetetleníteni vagy elhallgattatni, velem szemben mindig vérbeli úriember volt. Sőt, ha találkoztunk, mint egy kedves nagypapa, úgy beszélgetett velem a színházról és a világ dolgairól. Nem tudom, nem is érdekel, mit gondolt vagy mondott rólam egy-egy cikk után, a mai naptól számomra ezek a találkozások, az egymás szemébe nézések a fontosak. Nekem ma az a Balázs Péter ment el, akivel Szolnok különböző pontjain, csak úgy beszélgethettem.

Meg a szolnoki évekig leginkább csak filmről, képernyőről, lemezről és szinkronokból ismert, elvitathatatlan tehetségű színész. Aki a hetvenes években volt gyerek, annak Balázs Péter örökre bevésődött az Égig érő fű vagy a Szeleburdi család szereplőjeként, az akkori és mai Magyarországot is zseniálisan megjelenítő Mekk Elek megszemélyesítő hangjaként, hogy az első külföldi vígjáték élményekről, azaz Louis de Funés megszólaltatásáról már nem is beszéljünk. Hosszan lehetne sorolni a nyolcvanas évek, nélküle szinte elképzelhetetlen tévéfilmjeit, sorozatait, mint amilyen a 78-as körzet vagy éppen a Linda című széria volt, de biztos, hogy a Nagy-Ho-Ho hangjaként is örökre velünk marad. És azt sem felejthetem el, hogy a magyar könnyűzene történetében is örökre ott maradt az alakja, hiszen épp úgy benne volt A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról ősbemutatójában, mint az első István, a királyban. Amíg magyarul néznek filmeket, Balázs Pétert nem felejthetik el.

A szolnoki színháztörténetben betöltött szerepét pedig majd évtizedek múlva valaki feldolgozza és értékeli. De azt hiszem, ebben nemcsak az lesz benne, hogy végül az ő direktorsága alatt újult meg a második játszóhely (Szín-Mű-Hely), és lett rendbe téve harminc év után a szolnoki teátrum ékszerdoboza. Műsorpolitikáját, színházi eszményét lehet majd vitatni, de majd azért a mérleg pozitív serpenyőjébe kell tenni, hogy miközben népszínházat csinált, és talán a könnyed, zenés műfajban hitt, azért direktorsága alatt csak elkészülhetett minimum az évtized legjobb Jézus krisztus szupersztárja, A padlása, elővette a Sztárcsinálókat, a Salemi boszorkányokat, a Szín-Mű-Helyben pedig olyan csemegék kerülhettek színre, mint Mészáros István Lift című drámája vagy Molnár Nikolett Névtelenül című vizsgadarabja. És akkor az országra szóló Ádámok és Évák elindításáról még nem is beszéltünk.

Most már teljesen mindegy, milyen színházat csinált. Balázs Péter színháza és öröksége még hosszú évekig, vagy az is lehet, hogy örökre velünk lesz. És talán emlékezete is, mert a Szolnokon töltött 14 éve, bárhonnan is nézzük, mégiscsak Szolnokot és az itteni színházat meghatározó korszak volt. Örülök, hogy ismerhettem, hogy beszélgethettem vele, hogy az életem része volt. És marad is örökre.