Milyen jó lenne tudni, hogy a Gettler József hírlapelőfizetési irodájának kiadásában megjelent, a szolnoki pályaudvart ábrázoló képeslaphoz felhasznált fotót ki készítette. Mert, ahogy elnézem a felvételt, eseményszámba mehetett, hogy felállította fotómasináját az állomás negyedik és ötödik vágánya között.

Megjött a fényképész! Talán valaki ezt kiáltozta a szolnoki pályaudvar népszerű restijében vagy a patyolat tiszta várótermében, amikor a múlt század tízes éveiben észrevette, hogy valaki fényképezőgépet kezd felállítani a vágányok között. Az állomás úri közönsége pedig a Pfaff-féle épület fedett peronjára tódult, hogy alaposan megfigyelhessék az akkoriban még nem mindennapi alakot és masináját. De nemcsak a vonatra várakozók meg a polgári színvonalú vendéglő közönsége szaladt össze a hátsó homlokzat előtt, hanem bizony volt ott rendőr és nem kevés vasutas is. Naná, hogy nem kevésbé elegáns ruhákban – egyenruhákban -, mint az úri közönség. (Ja, kérem, akkor még rang volt vasutasnak lenni, ami a külsőségekben is megmutatkozott.) Sőt, a második vágányon indulásra várakozó személyvonat személyzete is a gőzös köré sereglett, így vagy negyven ember bámult bele az ismeretlen fotós lencséjébe.

Képzeljük el ugyanezt a helyzetet ma! Elképzelhetetlen. Részben amiatt, amire a képen látható emberek közül senki sem mert volna gondolni, hogy tudniillik a leszármazottaik zsebében állandóan ott lesz egy fényképező masina, amit nem kell hosszasan felállítani, és ész nélkül lehet vele lőni a képeket. Így ki a fenét hoz lázba, ha valaki ma a szolnoki állomást fotózza. Nem is tudom elképzelni, mit kellene tenni ahhoz a negyedik és ötödik vágány között, hogy ennyi ember figyelmét fel lehessen kelteni. Ja, úgy, hogy nem ők kezdenek fotózni. Pedig, ha sikerülne, nemcsak a régi és a mai állomás épületét, meg az emberek viseletét vethetnénk össze, hanem a vasutasok munkaruháit is. Önök is mosolyognak, ha az itt látható száz évvel ezelőtti szereplők helyére koszos sárga és narancssárga mellényes vagy össze-vissza egyenruhás vasutasokat képzelnek? Netán még szerencse is, hogy mindezt nem lehet megörökíteni és nem látja majd száz év múlva senki?

Ne legyünk igazságtalanok! Inkább mélázzunk el a Pfaff-féle állomásépület díszítésén és kecsességén, és legyünk hálásak a régi képeslapok kiadóinak, hogy legalább fotókon megőrződött nekünk! Vagy vegyük észre az emeleti ablakokban, meg a tornác oszlopaira lógatott virágokat, ami ma elő nem fordulhat a szolnoki állomáson! És ott vannak a hirdetések a földszinti ablakok között, ami ugye részben arra utal, hogy aki megfordult a vasútállomáson, attól más üzletet is lehetett remélni. Persze a mozdonyok és a vagonok ma már korszerűbbek, bár ahogy néha a debreceni személyt elnézem, nem tartom kizártnak, hogy lenne, aki inkább ezekre a kocsikra szavazna.

Sőt, a hozzám hasonló múltba révedők még arra is vetemednének, hogy a fotó előterében látható, szerintem, szép lámpából legalább egyet majd valamikor állítsanak fel, az egyszer végre megújuló szolnoki vasútállomáson. Áll még néhány a városban. Talán érdemes lenne most megmenteni őket, mert ezek a lámpavasak lennének az egyetlen eredeti emlékek arról a régi korról és állomásról, amit a mellékelt képeslap megőrzött.