– Helytörténeti ismeretei megkerülhetetlenek. Mikor kezdett Szolnok múltjával foglalkozni?

– A hetvenes évek végén, amikor Szurmay Ernő áthelyezett a könyvtár helyismereti gyűjteményébe, aminek nem igazán örültem. Akkoriban a színház jobban érdekelt, a szakdolgozatom is a Szigligeti Színházzal foglalkozott. Aztán persze megszerettem a dolgot, hiszen a kezemen ment keresztül minden olyan könyv és sajtótermék, ami a megyét és a várost valamilyen módon érintette. Adminisztrációban soha nem voltam jó, viszont sokat olvastam, aminek csak lehetett utána néztem és feljegyeztem. Ezért van az, hogy Szolnok szinte minden utcájáról és épületéről, sok egykori lakójáról tudok valamit.

– Ebben a tudásban, mennyi a személyes emlék?

– A Csokonai környékén, a Hold utcában voltam gyerek, de tizennégy éves koromig, a lábam miatt, nem nagyon járhattam a várost. Akkor csináltattak nekem a szüleim egy „oldalkocsis” biciklit, amivel aztán bejártam Szolnokot. Bizonyos helyek mégis kiesnek. Például a Közgazdasági Szakközépiskolába jártam, de nem tudom felidézni, hogy milyen épület állt az iskola mellett, a mai emeletes ház helyén. Az úgynevezett Nagyvárosra viszont jobban emlékszem, mivel a nagyszüleim ott laktak.

– Könyvtár, színház, közgazdasági szakközépiskola, helytörténet? Kicsit kacskaringósnak tűnik az út?

– Nyolcadikban megkérdezték, hogy akarok-e majd továbbtanulni. Mire mondtam, hogy nem, és olyan középiskolába szeretnék menni, ahol nincs műszaki rajz. Így lettem közgés, de nem hagytunk maradandó nyomokat egymásban az iskolával. Igaz, érettségi után egy évig adminisztrációs munkát végeztem két munkahelyen, és a Verseghy Könyvtárba is ilyen minőségben léptem be 1975. szeptember elsején. Ugyanazon a napon, amikor elkezdtem levelezőn a könyvtár-népművelés szakot a debreceni főiskolán.

– És a színház?

– Húsz éves koromig be sem tettem a lábam a színházba. Akkor viszont láttam a Három nővért Székely Gábor rendezésében Tímár Évával, Csomós Marival és Andai Katival, ami teljesen elvarázsolt. Még a színházi pályán is elgondolkodtam. Jelentkeztem rendezőnek is, de szerencsére nálam okosabb emberekből állt a felvételi bizottság. Érdeklődésem és bizonyos fokú ismereteim révén azonban én lettem a könyvtárban a színházi és filmes szaktájékoztató.

– Mikor jelent meg az első helytörténeti írása?

– Csak 1988-ban, addig ugyanis ki voltam tiltva a megyei sajtóból.

– Miért?

– Valamikor a nyolcvanas évek elején lebuktunk, hogy szamizdatot olvasunk és cserélgetünk. Egyszer, amikor egyedül voltam otthon, becsöngetett egy civil ruhás rendőr, és udvariasan megkért, hogy fáradjak be vele a kapitányságra, ahol először 2-3 órát beszélgettünk, aztán még egyet. Különösebb következménye nem lett az ügynek, de amikor az első cikkemet le akartam valahová adni a bukovinai székelyekről, akkor a szerkesztő mondta, hogy nemcsak a témával van baj, hanem velem is, ezért nem közölhetnek tőlem semmit.

– Aztán csak megtört a jég.

– Igen, igazából 1989-ben, amikortól a előbb a Ma Holnap, aztán a Nagyalföld, majd 1993-tól elindult a Jászkun Krónika rendszeresen megjelentették a helytörténeti írásaimat. Például az utóbbiban írtam meg először Hanzély Pál történetét.

– Mikor kezdett a világhálón is publikálni?

– A kilencvenes évek közepén bízott meg a könyvtár azzal, hogy készítsek egy adatbázist a megye nevezetességeiről, épületeiről, szobrairól. Ez kezdetben inkább könyvtári munka volt, aztán lehetőséget kaptam arra is, hogy járjam a megyét, és amit lehet, lefotózzak. Ezekből születtek az első olyan írások, amelyek felkerültek a könyvtár honlapjára.

– És honnan jött a saját honlap indításának az ötlete?

– Először mások oldalaihoz adtam anyagokat. A viztorony.hu, majd az „Eleink vidéki és külföldi temetőkben” című internetes gyűjteményhez küldtem fotókat. Lefényképeztem például minden, általam megközelíthető síremléket Jász-Nagykun-Szolnok megyében, amelyet a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánítottak. Bekapcsolódtam közben a két barátom által elkezdett bucsujaras.hu című, a Kártpát-medence kegyhelyeiről tudható adatokat összegyűjtő oldal készítésébe is. Ebből jött később az ötlet, hogy a három évtized alatt összegyűjtött információimat saját honlapon tegyem közzé, ami 2009. november elsején el is indult. Ebben az évben elkezdtem olyan blogok szerkesztését is, amelyek közül 4 Szolnok egy-egy kisebb egységét, például a Széchenyi lakótelepet mutatja be.

– Néha felmerül bennem a kérdés, hogy van-e olyan dolog a város múltjában, amiről nem tud?

– Szolnok túl nagy város ahhoz, hogy valaki mindent tudjon róla. És vannak olyan dolgok is, amelyekről tudunk, mégsem sikerül „megfejteni” őket. Például a Piroskai úti vasúti megálló közelében áll egy érdekes, fej nélküli szobor, amiről tudjuk, hogy Nepomuki Szent János ábrázolása, csak éppen nem stimmelnek a talapzatán lévő évszámok és nevek. Ugyanis 1707-ben még nem állítottak ilyen szobrokat, és az ott szereplő nevek sem vezetnek sehová.

– Miért csinálja ezt?

– Többször voltam állás nélkül, de a családom szerint ez az elfoglaltságomon nem látszott. Egyszerűen óriási mennyiségű anyag van a birtokomban, aminek egy részéről csak én tudok, és úgy érzem, ezt meg kell osztanom másokkal. És, hát szeretem is ezt csinálni.