– Ha jól tudom, ez egy régóta készülő regény. Nehéz szülés volt?
– Valóban ez az eddigi leghosszabb ideig készülő könyvem. Lassan hat éve, hogy elkezdtem, igaz, közben hosszú időre félretettem. Eredetileg afféle esszéregényként képzeltem el, amolyan Egy polgár vallomásai módjára: ahogyan Márai elmesélte, milyennek látta gyerekként és kamaszfejjel egy világ széthullását, úgy próbáltam megfesteni, milyen volt a kantáros nadrágból éppen csak kinőve, nejlonköpenyes iskolásként szemlélve a szocializmus, annak is az utolsó, többé-kevésbé lájtos, de mégis eleven periódusa. Évekkel ezelőtt folyóiratokban jelentek meg részletek ebből a korai változatból, de elégedetlen voltam vele. Úgy éreztem, valami hiányzik belőle, úgyhogy félretettem, írtam helyette más könyveket. Ám nem hagyott nyugodni. Nemcsak egy majdnem 300 oldalas anyagot nem akartam veszni hagyni, hanem a megírásra váró dolgok is motoszkáltak bennem. A Focialista forradalom (2013) után elővettem a régi kéziratot, szétszedtem, és a menthetőnek ítélt darabjait egy epikai ívre fűztem föl. Vagyis csináltam egy sztorit, ami az apropóját adta a korrajznak. Persze ehhez meg kellett szabadulnom azoktól a sallangoktól, amelyek az előző változat óhatatlan velejárói voltak, illetve új hangot és elbeszélői nézőpontot kellett kitalálnom. A végső kalapálásban Nagy Boglárka és Sárközy Bence értő szerkesztői munkája volt a segítségemre a kiadómnál, amiért köszönettel tartozom nekik.
– A „retrothriller” megjelölés alapján jól gondolom, hogy ez a nyolcvanas években játszódó krimi?
– A történet harminc évvel ezelőtt, 1985. április 4-én kezdődik, és ugyanazon év november 7-én ér véget. Természetesen előre- és visszautalásokkal, ahogyan az egy regényben lenni szokott. A nyolcvanas évek merőben tudathasadásos világ volt. Még álltak körülöttünk a szocializmus díszletei, de az számított menőnek – nemcsak köztünk, gyerekek közt, hanem a felnőttek között is – ami Nyugatról érkezik. Tudomásul vettük, hogy a Lajtán túl egészen másmilyen a miliő, aminek mi nem vagyunk részei, ugyanakkor kertelés nélkül, naiv őszinteséggel sóvárogtunk utána. Nem volt bennünk semmiféle ellenzékiség, tudtuk, hogy ami itt van, az szar, és a szarból még légvárakat se lehet építeni, úgyhogy álltunk a Balaton partján, és bámultuk a mindig nagyon kövér és nagyon harsány nyugatnémet turistákat. A regény erről a kettős látásmódról szól, okkultista krimiszállal. Nyilván van benne némi nosztalgia, hiszen az ember rendszertől függetlenül hajlamos a nosztalgiára a saját gyerekkorával kapcsolatban, de igyekeztem a korhoz kötődő retrofílinget a helyén, korlátok között tartani.
– Az új regény akkor játszódik, amikor Szolnokon voltál gyerek. Mennyire jelenik meg benne a város? A helyszínek felismerhetők? Esetleg a figurák is?
– Nincs sehol leírva a város neve, de akik nem ott éltek vagy élnek, azok is rájönnek, hogy Szolnokon játszódik, a szolnokiak számára felismerhető helyszínekkel, viszont fiktív figurákkal. Szolnoknak – túl azon, hogy ott nőttem föl, tehát a hitelesség végett az onnét hozott anyagból merítettem – annyiban van jelentősége, hogy ?56-nak, pontosabban a Kádár-kor kezdetének egy jelentős epizódját a városhoz kötik. A regényben a krimiszálon kívül hangsúlyos 56 mindenki számára, azaz nekünk, akkori gyerekek számára is tetten érhetően nyomasztó emléke, amivel Szolnokon különösen nem volt nehéz találkozni. Gondolom, te is emlékszel a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány eljövetelét dicsőítő emléktáblára a megyei tanács épületében.
– Az emlékeidből építetted fel a régi Szolnokot, vagy végeztél valamiféle kutatómunkát?
– Az utóbbi években a családom elszakadt a várostól, de ez csak fizikai távolodást jelent, az élmények elevenen élnek bennem. Miközben a regényt írtam, rendszeresen lejártam Szolnokra, bebarangoltam a helyszíneket, fölelevenítettem az emlékeket. Az interneten rengeteg régi fényképet lehet látni, ezeket is végigböngésztem, és persze tanulmányoztam a korszak történetét, kezdve onnantól, hogy melyik nap mit adtak a tévében, egészen addig, hogy mikor jutott ki a Mezey-féle futballválogatott a mexikói világbajnokságra. De sok kutatást nem kellett végeznem, hiszen három évtized ide vagy oda, az ember fejébe többé-kevésbé maradandóan belevésődtek az akkori események. Már persze amennyi esemény akadt a panelházak közötti egyformán szürkei napokban. Viszont a berhidai földrengés, a szépségkirálynő-választás, Sandokan, Modern Talking, gondolom, megvannak neked is.
– Milyen fogadtatásra számítasz?
– Harminchat évesen kezdtem írni, most negyvenkettő múltam. Ez alatt a szűk hat év alatt sok minden történt a magánéletemben, a látásmódomban, az irodalmi pályámon egyaránt. Azért is ragaszkodtam hozzá, hogy ne vesszen el, mert számomra fontos, amit le akartam írni. Esszéregénynek indult, sátánista krimi lett belőle, de a mondandója ugyanaz maradt: hogyan lehet – ha lehet egyáltalán – kiszínezni egy mozdulatlanságra ítélt, mégis halódó rendszer mindenki által tudottan hazug és egyforma hétköznapjait. Milyen megalkuvások árán lehet létezni egy történelmi zsákutcában? Ami így tragikusnak hangzik, gyerekfejjel egyáltalán nem volt az, utólag visszanézve pedig ember legyen a talpán, aki szét tudja választani az ocsút meg a búzát, mármint a retrót és a nosztalgiát a valóságtól. Remélem, hogy akik velem együtt élték át azokat az éveket, nemcsak a kockaladákat, a Neoton-lemezeket, a Polimer kazettát, a Pajtás újságot meg az őrsi foglalkozásokat fogják újra fölfedezni a regényben, hanem évtizedek múltán talán jobban meglátják a disszonanciát, az egész tudathasadásos állapotot. Ami ugyanakkor nemzedéktől és politikai berendezkedéstől független is lehet.
– Az Eső tavaszi száma hoz részletet a könyvből. Ezt tekinthetjük kedvcsinálónak a még végleges címadás előtt álló regényhez?
– Jelentek már meg részletek a végső változatából, az egyikért meg is kaptam a marosvásárhelyi Látó folyóirat nívódíját. A tavaszi Esőben az első fejezet jelenik meg, amely éppenséggel utoljára született. Ez afféle felütés, amelyből kiderül, miért is íródott ez a regény. Szóval tényleg lehet a kedvcsináló.
