Molnár László és Huszárik Kata 1996. február 1-jén a budapesti Katona József Színházban mutatta be a Csak beljebb, Jancsikám! című darabot. A másfél évadot megért előadás alapja Dr. Vajda Mária néprajzkutató gyűjtése a balmazújvárosi (hortobágyi) parasztság szerelmi életéről, amit harminc éve Molnár László alkalmazott színpadra. Az előadás sikerét nemcsak az mutatja, hogy viszonylag sokáig ment a Katonában, de az is, hogy a következő években Budapesten és vidéken is több helyen játszotta a két színész. Ugyanakkor az utolsó előadás óta legalább két évtized eltelhetett, így Molnár László nem véletlenül nyilatkozta az újabb szolnoki premier előtt, hogy a kilencvenes évek végén két fiatalember adta elő ezeket a pajzán vallomásokat, most azonban már két olyan érett színésznek kell életre keltenie, akik életük „B-oldalán” tartanak. Hát ilyen az, amikor az ember bánja, hogy egykorábbi előadásról, előadásokról lemaradt. Érdekes lehetett volna az összehasonlítás.

Az idei első Szín-Mű-Helyes premier kapcsán elöljáróban fontos leszögezni, hogy bár manapság már minden ott van a világhálón, és akár szembe is jöhet, azért a Csak beljebb, Jancsikám! – jelenleg valamiért a Csak bejjebb, Jancsikám! írásmódot használják (én nem) – erősen túl van azon, hogy „pajzán vallomások”. Ehhez képest a Comedy Central humoristáinak „négy betűs szavakról” szóló előadásai visszafogott elbeszélései a nemi életnek. Ebben a szűk másfél órában a nemi szervekre és a szeretkezésre vonatkozó szavak, kifejezések és szinonimáik többször hangzanak el, mint a Szigligeti Színház előadásain az elmúlt három évtizedben összesen. Tehát kiskorút elvinni erre az előadásra nagy körültekintést igényel – én nem tenném –, illetve lehet a prüdériának olyan szintje, amit ez a produkció átlép. Mindezt csak azért fontos jelezni, hogy az előadást se pozitív, se negatív értelemben ne az elhangzó szavak és azok száma alapján ítéljük meg.

Hanem például, hogy mi történik a színpadon. Színpadi játék kevés. Huszárik Kata lényegében végig ül valami sámlin és kukoricát morzsol, alig-alig mozdul ki ebből a pozícióból. Molnár László pedig leginkább csak a játéktér jobb oldalát használja, igaz, rá inkább jellemző a járkálva beszélés. A játéktér nem túl bonyolult – ha a korábbi fotókon jól látom, a régebbi előadásokból lett átemelve –, valamiféle nádból (?) font kerítés adja a hátteret, aminek annyi plusz funkciója van, hogy Molnár László olykor letör belőle egy-egy darabot, és rágcsálja, mintha fűszál, szotyi vagy bagó lenne a szájában. A legmeglepőbb, hogy így is tökéletesen artikulál, minden szava érthető. Ugyanakkor a két szereplő között viszonylag kevés a kommunikáció, legfeljebb megvárják, hogy a másik „átadja” a szót. Azaz, olyan az egész, mintha két stand up-ost látnánk a színpadon. Pajzánnál is erősebb történeteket remekül előadva, a poénokat csattanósra felépítve. És ez így működik is. Ülnek a poénok, felszabadul a nevetés. Molnár Lászlón látszik, hogy lubickol a figurákban, a történetekben, a közönséggel való incselkedésben.

Ha mégis hiányérzet maradhat bennünk, akkor az csak azért lehet, mert esetleg ennél színházibb előadást vártunk. Mert úgy tűnhet, hogy ezeknek a történeteknek az ereje a szavakban van. Ezekben a történetekben, ahogy a falusi életekben is nagyon nagy jelentőséggel bírnak az elhallgatások, a csendek, a néma nézések, a ki nem mondott szavak. És szerintem kár azt gondolni, hogy ezek a történetek annyira pikánsak, hogy nem bírná el a színpadi játék, hiszen a szavak mögött ebben a formában is felsejlettek azok a drámák és életmesék, amik miatt Vajda Mária több évtizedes gyűjtése épp annyira fontos, mint Molnár László és Huszárik Kata játéka.

Azt csak kívánni lehet, hogy ez a két remek színész, akik azért még a saját B-oldaluk elejét karistolgatják, néhány év múlva újra elő fogják venni ezeket a szövegeket, és mondjuk, rendeznek belőle egy olyan valódi színdarabot, amiben fiatalabb kollégákkal, eljátszatják ezeket a történeteket, a nő és a férfi szemszögéből egymásnak feszítve! Na, az lesz majd a színházi világ közepe.