Száztizenkét évvel ezelőtt még nem Szapáry utca volt a Szapáry, és a végén sem állt még a gyaloghíd, sőt a zsinagógát sem látni. Egy XIX. század végi fotón mégis megörökítették az utca végét.
A képet nézegetve, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a XIX. század végén élő szolnokiak egy része – akiket megörökített ez a felvétel – valami nagyon különlegeset és meglepőt láthattak. Mi más magyarázná ugyanis, hogy fényes nappal kitódultak a Molnár utca közepére, és mindenki ugyanabba az irányba néz?
Minden bizonnyal nem volt megszokott dolog, hogy egy fotográfus nem éppen kicsi és súlytalan masinájával felmásszon egy ház tetejére, és onnan dolgozzon. Ma, amikor mindenki zsebében ott lapul egy fényképező, talán már nem is csodálkozunk azon, ha a legelképesztőbb helyekről készült fotók kerülnek elő. Az ezernyolcszázas évek végén, Szolnokon azonban ez nem lehetett mindennapi mutatvány.
Felvetődik persze az a kérdés is, fotósunk miért tartotta fontosnak, hogy ezt az utcavéget megörökítse? Mi volt ott annyira érdekes akkor? Nem tudom.
A mából nézve azonban kifejezetten érdekes ez a kép. A fotón látható házak többsége, a Szapáry utca végén, mára eltűntek. Talán csak a sarki ház, és a képeslap jobb sarkán látható épület állhat még, de ebben sem lennék biztos. Ugyancsak nem áll már az utca végén látható ház sem, amelyik nagyjából a mai zsinagóga melletti parkolónál lehetett.
Ha ez a kép valóban a Szapáry utcát ábrázolja – márpedig az 1904-ben postára adott képeslap felirata ezt állítja -, akkor a fotós 1899 előtt kellett, hogy felmásszon valamelyik tetőre. Már csak azért, mert ha ezt később tette volna, akkor a fotó jobb felső sarkában már látszódnia kellene a zsinagóga épületének, vagy legalább a kupolájának.
Nézem a képet, ami bármelyik alföldi város egyik utcáját ábrázolhatná. Nincsenek rajta különleges épületek, emberek, események, csak egy hétköznapi hely, hétköznapi szereplőkkel. Vagy valamiről nem tudok. Az azonban biztos, hogy ez a fotó is jól mutatja, semmi sem örök, száz év alatt mennyit változik egy város. És hálásak lehetünk azoknak az egykor volt fotósoknak, akik néhány képet ránk hagytak, hogy fogalmunk legyen róla, milyen volt egykor mondjuk Szolnok és a mai Szapáry út vége.
Tévedtem
Az Album rovatba múlt héten felrakott Utcavég című cikkemben tévedtem. Az utcát ugyan eltaláltam, a végét azonban nem. Alapos levelében erre hívta fel a figyelmem Gulyás Katalin, a múzeum munkatársa.
Kedves Zsolt!
Az Album rovatban az Utcavég című képhez írottakra szeretnék reagálni. Valóban Szapáry utca, csak a másik vége! A képen a későbbi Nerfeld-, ma Árkád-sarok látható.
A bal oldalon a villanyoszlop mellett áll egy embercsoport, a járda fölé pedig belóg egy kis tetőrészlet. Ma már ez az egyedüli, ami a képen látható épületekből megmaradt: az egykori Nemzeti Szálló bejárata fölötti kovácsoltvas esővető.
Az 1904-es évszám szerintem helytálló. Az utca végét lezáró szecessziós kereskedelmi bank 1904-ben épült, az eklektikus lakóházak helyén emelt szintén szecessziós hitelbank (ma az OTP áll a helyén) 1912-ben. (Irodalom: Múltlapozgató, 114-116.oldal., főként 116. oldal, bal felső kép, amit mellékelek!), szemben vele a Kádár cukrászda 1911-ben.
A fotós – Szigeti Henrik – 1904-től működött a kereskedelmi bank északi oldalán lévő műtermében. Ekkor még az Otthon kávéház melletti kis bungi volt a műterme. A képen látható sarki épület id. Nerfeld Ferenc kereskedő lakóháza, a régi Szigeti fényképészet a második házban volt, az Otthon a harmadikban.
Az utcasarok a XX. első évtizedében valóban eléggé átalakult, bár nem egy csapásra. A későbbi képeslapokról jól ismert új Nerfeld-ház (Centrum sarok) – nyilván nem csekély ingatlanmanipulációk után – 1925-26 körül készült el.
A mai OTP épületéről szinte senki nem tudja – még Álmosdi Árpád is erősen hitetlenkedett, mikor mondtam neki -, hogy Kozma Lajos tervezte, a háború előtti időszak egyik legfontosabb modernista építésze és belsőépítésze. Most elsőre azt mondanánk: de ronda. Ha jobban megnézzük például a Nemzeti előtti buszmegállóból, van benne valami, az utca összképétől teljesen elütő, nagyvárosi elegancia. Biztos nem ez Kozma fő műve, de jó tudni, hogy nálunk is van épülete.
És a képen az ott bizony lámpaoszlop (magyarul: villanykaró – milyen jó, gyermekkori ízű szó!), s vele szemben is van egy, az utca túloldalán.
A Nemzeti Szálló 1896 óta áll, és feltehetőleg akkor az volt a legmagasabb ház az utcában, azért mászott fel az erkélyére teljes szerkójával, feltehetőleg maga Szigeti mester, hogy megörökítse a saját műtermét. De az is lehet, hogy ekkor már rebesgették a készülő banképítkezést az utca végén, s ezért akarta megörökíteni a sarkot. Ki tudja?
További jó blogolást!
Gulyás Kata
