Nehéz eldönteni, hogy az Átjáróháznak a forgatókönyve, a látványvilága, a rendezése vagy a szereplői a jobbak. Mert mindegyik nagyon erős, és egymásra licitálva adódnak össze. Régen láttam olyan könnyed magyar filmet, aminek minden pillanatát, nem hogy élveztem, de mindegyik közben már vártam a következőket, mert sejtettem, hogy az előzőknél is többet kapok. Azt hiszem, ilyen egy jó film. Pedig alapvetően nem szeretem sem a horrort, sem a fantasyt, mégis Veres Attila forgatókönyve, Horgas Péter látványvilága és Madarász Isti rendezése teljesen levett a lábamról. Így még az sem zavar, hogy a főszereplő Rujder Vivien és Bárnai Péter mellett Árpa Attilával, Kulka Jánossal, Dobó Katával és Galla Miklóssal próbálják népszerűsíteni ezt a mozit, holott Székely B. Miklós, Mészáros Máté vagy Nagy Mari sem kevésbé fontos szereplői a két világ, a halál mezsgyéjén játszó mesének, nem is beszélve azokról, akiknek a vége-főcímen kívül lehetetlen megtalálni a nevét. Pedig!

Madarász Isti rendező miatt nem volt kétséges, hogy megnézem az Átjáróházat is. A 2016-ban készült és méltatlanul kevés figyelmet kapott Hurok ugyanis az évtized egyik legjobb krimije volt, a 2015-ben forgatott Fekete múmia átka pedig biztos, hogy benne van nálam a 21. század eddigi tíz legjobb magyar filmjében, ráadásul a legszebb – általam mindig megkönnyezett – tisztelgés Rejtő Jenő előtt. Rujder Vivien miatt is biztos voltam abban, hogy látnom kell ezt a tulajdonképpen már vagy két éve forgatott filmet. A fiatal színésznő ugyanis nemcsak színpadon alakított már számomra emlékezeteseket – a Liliomfiban Budaőrsön, a Bánk Bánban, a Káli holtakban a Katona József Színházban -, de az Apatigris című sorozatban és a Nagykarácsony című moziban is szerettem.

A jövőben viszont biztos vagyok abban, hogy ha újra feltűnik Horgas Péter neve egy film alkotói között – mint ahogy eddig több tucatban szerepel is -, akkor azt is meg fogom nézni. Mert ennyire jól átgondolt, a történetet minden pillanatában így szolgáló és működő látványvilágot, díszleteket, jelmezeket, kellékeket és környezetet magyar filmben nagyon régen láttam. Nem akarom semmihez sem hasonlítgatni, de talán a Charlie és a csokigyár vagy a Liza, a rókatündér volt valami hasonló. A mai környezetben felbukkanó régi autók, a túlvilágra váró halottak „beszélő” jelmezei, Kútvölgyi Erzsébet toronyházban lévő lakása, és a fények mind az élők valósága és a holtak meséje közötti pillanatok szétválasztását szolgálta. A látvány pontosan közvetítette, hogy mikor emelkedünk el a valóságtól, miközben a történet egyetlen pillanatra sem feledtette, hogy ebben a mesében hol vannak a tanulságok.

Ehhez persze kellett nemcsak a kiváló alapötlet, a remek mese, de a nagyon jól megszőtt történeti háló is. Veres Attilának ez az első nagyjátékfilmes forgatókönyve, ami azért reményt ad arra is, hogy a magyar filmgyártás sztárolt, de inkább már kiégett írói után is van élet, és joggal taszíthatók le a trónjukról. A főleg a fantasy területén mozgó, Zsoldos Péter-díjas forgatókönyvíró szerethető karakterek köré épített egy olyan mesét, amiben szeretnénk hinni. Ráadásul nagyon jól működik a történet egésze úgy is, hogy lényegében novellafüzérként is felfogható a főszereplők története éppúgy, mint a megkönnyebbülésre váró holtak hátrahagyott adósságainak rendezése is.