(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2021. január 8-án jelent meg először.)
Aki csak egy kicsit is szeret utazni, annak lehet-e egy olyan könyvet kihagynia, amelynek szerzője a nyolcszázadik repülőtér felkeresésére készül? De kérdezhetném úgy is, hogy egy világjárásra, kalandokra éhes ember tanulhat-e olyan valakitől, aki nemcsak a Föld összes országába, de szinte valamennyi el nem ismert, mégis létező „államába” is bejutott? Földvári András 2020 őszén megjelent könyve nyomdába adásakor még csak 795 repülőtéren járt, de egy vele készült későbbi interjúban elárulta, a nyolcszázadik trófea begyűjtésére készül Berlinben. A lelkes utazó szakmája az utaztatás volt, így nem véletlen, hogy az elmúlt négy és fél évtizedben tényleg a világ összes országába eljutott. És a könyve elolvasása után is azt mondom: szerencsére kalandjaiból nyolcvanat a nagyközönség elé tárt.
Földvári András valószínűleg sokkal jobb utazásszervező és utazó, mint író. Rövid, néhány oldalas élménybeszámolói ugyanis leginkább azokat a hetvenes-nyolcvanas években megjelent Világjáró útikönyv sorozat darabjait idézik, amelyekben mindenféle szakmák képviselői elevenítették fel a különböző fejlődő országokban töltött kiküldetéseik élményeit. Nem valódi világjárók, turisták, felkészült idegenvezetők voltak, hanem amolyan szakbarbárok, akik nagyon szubjektív leírást adtak egy-egy afrikai vagy ázsiai fejlődő ország pici szeleteiről. A világéletében az utaztatásban dolgozó Földvári is hasonló módon ír. Könyve se útikönyvnek, se utazások tervezéséhez használható tanácsadó kötetnek nem tekinthető. Egy kedves és szerencsés csillagzat alatt született úriember irigylésre méltó világjárásának ultra szubjektív kivonata. Amit úgy a huszadik történet után nem is akartam folytatni.
Aztán nem tudom, miért, de eszembe jutott, hogy a googlemaps segítségével bejárom azokat a helyeket, ahová Földvári András valóban eljutott. Innentől kezdve nem volt megállás. Az ágyban fekve, kezemben a könyvvel, majd egy-egy fejezet befejezése után a mobilommal faltam a kilométereket és habzsoltam az élményeket. Igaz, ettől kezdve borzasztó lassan haladtam, de azt is be kell vallanom, ezt egy percig se bántam, mert több napra való élmény várt rám. Ráadásul felfrissíthettem földrajzi ismereteimet is. Mert például jó ideje nem tudtam volna megmondani, hogy mi Türkmenisztán fővárosa. Most viszont már nemcsak azt tudom, hogy Asgabat, de azt is, hogy ott található a világ talán legszebb repülőtéri utasforgalmi épülete. Amit a világhálónak hála alaposan megnézhettem kívülről, és ha már belekezdtem, akkor a térkép segítségével a környéken is bolyongtam, sőt néhány dolognak még utána is néztem. (Lehet, hogy többet tudtam meg a városról és környékéről, mint a szerző, aki el is repült oda?)
De ugyanígy kalandoztam a Nagy-Britanniához tartozó, ám Argentína szomszédságában lévő Falkland-szigeteken, ami utoljára az érte vívott háború idején került az érdeklődésem homlokterébe. A legnagyobb élményem azonban az Ararát török és örmény oldalról való felkeresése volt. Természetesen két külön leírás, két külön nap netes nézelődése révén. Kevés olyan Földvári András által említett város volt, aminek nem találtam meg a repülőterét, de Idgir sajnos közéjük tartozott. És persze olyan is előfordult, hogy az egy-egy repülőtér felkereséséhez kapcsolódó, „közeli” turisztikai látványosság se volt meg elsőre, ám szerencsére a „google a barátunk”. Ami persze csak akkor igaz, ha tudjuk, mit keresünk. Földvári András könyve leginkább arra volt jó, hogy olyan helyekről is tudjak, amelyekről előtte nem is hallottam.
Az „Elmentem világgá!” című nyolcvan történet tehát nem egy jó könyv. De remek sorvezető. És ebben a bezárt, távoli utazásokról csak álmodozó időszakban kicsit olyan volt, mint pár csepp víz a sivatagban. Igazán élvezetessé, hasznossá azonban a világháló tette. Mert a kettő révén egy kicsit én is elmehettem világgá esténként.
