Hogy mikor fogantam, azt persze nem tudom. Megszületésemhez azonban köze lehet annak, hogy körülbelül fél éve a közelemben babráltak kék ruhás munkások. Napokig ástak, homokoztak, tömítettek, majd, mint akik jól végezték a dolgukat – számomra a legjobban -, távoztak. Én pedig talán gyűjtöttem az erőt, miközben fölöttem egyre inkább süllyedezett az aszfalt. Autók jöttek, bringások mentek, gyalogosak koptatták fejem fölött az utat, és múlt csütörtökön végre megláttam a napvilágot.

Beszakadt az aszfalt, hatalmas lyuk lettem, aki most ott tátong a belváros egyik csendes, de olykor forgalmas utcájában.

A gyalogosok vettek először észre, merthogy egy aprócska kereszteződésbe pottyantott a gólya. A kerékpárosoknak is hamar feltűntem, de az autósok általában csak az utolsó pillanatban észlelnek. Azt reméltem, már az első napon elnyelhetek egy kereket, törhetek egy tengelyt, de nem. Ami azonban késik, az ugye nem múlik. A sötétben vagyok a legbalesetveszélyesebb, hiszen egy enyhe kanyar is takar. Van remény!

Tudom, az úthibák Ratkó-korszakának szülötte vagyok. Ellentétben az emberekkel, mi inkább akkor szaporodunk, amikor nem nagyon pörög a gazdaság, amikor a Pató Pali bácsik családja veszi kezébe a dolgok irányítását. Lassan annyian vagyunk, hogy meg kell változtatni a „Sokan vannak, mint az oroszok” mondást. Ratkó néni jelszavát is átdolgoztuk már: „A főútnak beszakadni kötelesség, a mellékútnak dicsőség!” Azt hiszem, előbb utóbb minden közművet buheráló magyar cégnek ez lesz a jelmondata, mert ahogy szaporodunk, úgy leszünk mind fontosabbak. És hát – amint ezen a blogon már olvastam -, amit megváltoztatni nem tudsz, annak állj az élére. Lesz itt nem sokára nagy tülekedés, hogy ki legyen a legbüszkébb ránk!

A múlt pénteken a szívbaj fogott el. A közelemben megállt egy kisteherautó, amiből szedett-vedett ruhás, munkásszerű emberek kászálódtak ki. Körülálltak, nézegettek. Az egyik még le is térdelt, hogy mint egy urológus, alaposan belém kémleljen. Dagadtam a büszkeségtől, mert nevetve állapították meg, hogy bizony szép nagy vagyok. Ki is jelentették, hogy pénteken délután már nem is fognak bántani. Hoztak egy rudat, belém tették, majd négy narancssárga bóját kaptam magam köré. Egy perc múlva azonban a két legszebbet visszatették az autójukba, mondván, úgyis ellopnák őket.

Igazuk lett. A két régi bóját is ellopták reggelre. Hiszen a magánlyukakat is védeni kell valamivel, nem?

Végre csak az a szerencsétlen, belém szúrt rúd figyelmezteti a közlekedőket, hogy vagyok, növekedek, és lesből várom az áldozataimat. Napról napra termetesebb vagyok, már csak egy kis eső kell, hogy a város egyik legnagyobb lyuka lehessek. Ha szerencsém van, akkor csak pár méter, és összenőhetek néhány testvéremmel. Hogy fognak ennek örülni az utca többi lyukai. Az újszülöttek, a gyerekkorúak és az egész idősek is. Meg azok, akik láthatóan hamarosan dagasztják családunk létszámát.

Mi? Kössünk fogadást, hogy meddig élek, és mekkora kárt tudok okozni? Kössünk! Nem éritek meg azt a napot, amikor én végleg eltűnök… Félek, egy darabig nem ér véget a történetem, de majd írok…