Szolnok második világháborúban megtizedelt lakosság az ötvenes évek közepére érte el az 1939-es szintet. Újabb fél évtized múlva pedig már több mint ötezer fővel meg is haladta. Ezt az örömteli tendenciát beárnyékolta, hogy az ötvenes években lényegében alig épültek új lakások a városban – az egykori Ságvári körúti házaktól, a Zagyván-túl várorrész talán 130 lakásától, a TVM lakótelep első épületeitől eltekintve –, ami azt jelentette, hogy nagyon sokan vártak új vagy elfogadható otthonra. (A tanácsnál 1960 elején 1800 lakáskérelmet tartottak nyilván.) A problémát fokozta, hogy a fejlődő ipar illetve a lakosságszám növekedése miatt változni kénytelen kereskedelem és szolgáltató szektor is nagyon sok lakás célra is alkalmas helyiséget foglalt el a városban. Azaz a Kádár-kor hajnalán nyilvánvaló lehetett, hogy Szolnok további fejlődése elképzelhetetlen nagyarányú lakásfejlesztés nélkül. És nem nehéz kitalálni, hogy az is világos lehetett, ez a fejlesztés magánúton, családiházakkal kivitelezhetetlen, azaz viszonylag gyorsan, egyszerűen és olcsón kell sokaknak új otthont teremteni.

A Kádár-korszak első jelentősebb, koncentrált lakásépítése Szolnok főterén zajlott, jórészt a hatvanas évek elején, amikor még úgy tűnt, hogy a szocialista megyeszékhely központja a Kossuth tér lesz, sőt akár még az is előfordulhat, hogy a 4-es főút máshol szeli át a várost. Az itt megépült öt új társasház abból a szempontból is érdekes, hogy tulajdonképpen ezek voltak az ekkoriban önállóvá váló Szolnok megyei Tervezővállalat „csikócsapatának” első jelentősebb munkái. Foghíj, illetve korszerűtlen, földszintes házak helyére, általában több korábbi telekre így épült fel a Magyar utcát lezáró 66 lakásos, a Múzeum étteremnek is otthont adó 44 lakásos és a „Lordok-házának” nevezett 77 lakásos társasház 1963-ra, majd nem sokkal később a „Fradi házként” emlegetett, a valóságban a Kossuth úton álló épület, és végül 1967-ben a mai könyvtár és múzeum közötti tömb. Mindez nemcsak azt jelentette, hogy nagyjából 250 lakást, mintegy ezer szolnoki otthonát teremtették meg, de az épületek földszintjein kialakított kereskedelmi és vendéglátó helyiségek az ellátás infrastrukturális problémáin is enyhítettek.

A Kossuth téri fejlesztések mellé érdemes odatenni a város különböző pontjain zajló, egyedi beruházásokat, amelyek mögött általában a fejlődő szolnoki gazdaság szereplői, azaz különböző vállalatok álltak, mivel leginkább a lakás ígéretével lehetett a városba csábítani a szakembereket. Emiatt épültek meg a torkolatban az „olajosházak”, épített társasházat a vízügy a Batthyány utcában, az Állami Gazdaságok Központ a Sóház utca sarkán. De ide sorolhatjuk a TVM lakótelep új blokkjait, a cukorgyári kolónia fejlesztését, sőt az Abonyi út környékén az olajipari lakások átadását, sőt az elszórt pedagóguslakás-építést is (például a Sütő utcában). Ám ezek még a magánerős lakásépítéssel sem enyhítették komolyan a szolnoki lakáshiányt, hiszen a hatvanas években közel másfélszeresére nőtt a város lélekszáma.

Megoldást egyértelműen a lakótelepek építése kínált. Nem véletlen, hogy a Zagyván-túli városrész fejlesztése – amit már a negyvenes évek közepén elhatároznak, de a beígért 1300 lakás közül kevesebb, mint 130 készül el 1956-ig – a hatvanas években felgyorsult, és lényegében az évtized végére létrejött Szolnok első, minden szempontból lakótelepnek nevezhető városrésze. A hatvan évvel ezelőtt Tallinn városrésznek elnevezett lakótelepre már bölcsőde, óvoda, iskola, orvosi rendelő, sőt ABC-k és szolgáltatóházak is kerültek, nem is beszélve Szolnok első magasházáról, az 1969-ben átadott tizennyolcemeletesről. Ennek az építkezésnek nemcsak az volt az előnye, hogy viszonylag gyorsan mintegy ötezer embernek teremtett új és korszerű otthont, de az is, hogy „zöldmezős” beruházásként nem kellett miatta régebbi lakásokat szanálni.

Mert Szolnok folyók és vasúti sínek által határolt területén a legnagyobb gondot az okozta, hogy korszerű házakat, vagy összefüggő beruházásokat csak régi otthonok eldózerolásával lehetett megvalósítani. Sőt, új városközpontot és használhatóbb 4-es átkelési szakaszt is csak úgy lehetett kialakítani, ha sok-sok régi házat elbontanak. Mindez pedig azzal járt a hetvenes évek elején, hogy volt olyan esztendő, amikor nem épült annyi új lakás a városban, mint amennyit a szanálások miatt régi otthonukat elvesztőknek kellett volna adni. És persze lehetett volna a folyókon és a várost körül ölelő vasúti töltéseken túl új lakótelepeket építeni – ahogy a Széchenyi lakótelep tervezése kapcsán, mint lehetséges helyszín a Holt-Tiszán túli területek és Szandaszőlős szántói is felmerültek –, ám ez olyan infrastrukturális fejlesztést igényelt volna, amire vagy nem volt pénz, vagy megfelezte volna az új otthonok számát.

Természetesen siratható a régi Tabán – amiből néhány házat, skanzen szerűen valóban meg kellett volna menteni –, de nyilvánvaló, hogy annak a talán száz-kétszáz korszerűtlen, többségében döngöltpadlós, kerti pottyantós ingatlannak a helyére volt a legcélszerűbb mintegy 1400 lakást, azaz újabb ötezer ember otthonát felépíteni. És részben hasonló volt a helyzet a vasútállomás előterében is, ahol a hatvanas évek elején a Bálvány utcai lakótelep építésével egy új városnegyed kezdett kialakulni régi, aprótelkes, a Tabánnál sokkal jobb állapotú házak helyén. Szolnoknak ez a „negyede” – benne a József Attila lakóteleppel és a Jubileumi tér környékével mag a huszonnégyemeletessel – újabb hat-hétezer embernek teremtett otthont. Amihez, ha hozzávesszük a pletykafalui, a nagykórház környéki, az ismét Szolnokhoz tartozó szandai illetve kertvárosi és Scheftsik-telepi magánerős, sokszor Kádár-kockás lakásépítést, akkor elmondhatjuk, hogy a hetvenes években Szolnokon legalább 15 ezer ember talált új otthonra.

Amihez gyorsan hozzá is tehetjük: és ez sem volt elég. Nem véletlen, hogy a hetvenes évek elején felgyorsult a kisgyepi városrész fejlesztésének az előkészítése, a hetvenes évek második felében pedig el is indult a Széchenyi lakótelep beruházása. Az pedig már a nyolcvanas évek sajátossága, hogy a nagyratörő tervek – például saját uszoda, mozi – mellett itt már az alapvető szolgáltatások kiépítésére is csak alig, és késve futotta. De hát ekkor már több mint 80 ezren mondhatták magukat szolnokinak – akiknek akkor 15-20%-a a Széchenyin talált otthonra –, azaz többen éltek a városban, mint a szomszédos megyeszékhelyen, Kecskeméten. És az utolsó hosszútávú szocialista tervek még arról szóltak akkoriban, hogy Szolnok lakossága az ezredfordulóra akár a 120 ezret is elérheti. Ám ennek a plusz 40 ezer embernek az otthonai már soha sem épültek fel.

A fentiek alapján talán érthető, hogy az Élő blogSzolnok Anno következő előadásának címe miért Új város született? lett. Szolnok 1960-as és 1970-es évek történetéről szóló képes, vetített előadásomat 2026. március 9-én hétfőn, 18.00 órától hallgathatják meg a Szőlőszem Közösségi Térben, a Dózsa György út elején, a vármegyeházával szemben.