Az Egy érzés leltározhatatlansága című fejezetet még a múzeumban tartott könyvbemutatón végigolvastam. Tudom, ez kicsit illetlenség, hiszen így csak fél füllel figyeltem a beszélgetésre. A mentségem csak annyi, hogy a költő, Jenei Gyula, édesanyja elvesztéséről szóló tizenkilenc verse annyira megrázó és magával ragadó, hogy egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Számomra ez az Az időben rend van című, az Ünnepi Könyvhétre megjelent Jenei kötet legemlékezetesebb része.
Ezt a tizenkilenc verset azóta, és remélem, még nagyon sokáig cipelem magammal. És ha csak eszembe jut, nem tudok szabadulni az elképedéstől, hogy egy ilyen fájdalmas időszakot, miként lehet ennyire szépen, méltósággal, és legfőképpen gyönyörű szavakba öntve meg- és túlélni. A másik, ami miatt egy kicsit talán felzaklat, hogy Jenei már túl van azon, amin majd mindenkinek át kell esni. Nem tudom, hogy szerencsés-e az, aki ezt a búcsút így tudja megélni és megfogalmazni.
Újra forgatom Jenei Gyula – mint a bemutatón elhangzott, elég régóta várt – verseskötetét, és nem tudok szabadulni attól az elképesztő gondolattól sem, hogy milyen jó lenne a mai fejemmel, ismét ott ülni egy irodalomórán. Anci néni áll a padsorok előtt, kezében a Jenei kötet. Felolvas egy verset, majd beszélni kezd. Hogy mire figyeljünk, hogy hol van benne a titok, hogy mik azok az észrevehetetlen pillanatok, amiktől a szavakból vers lesz, amiktől az egész a lelkünk mélyig hatol. Milyen jó lenne úgy olvasni ezt a kötetet, hogy valaki versenként elemez, értelmez, magyaráz, mert biztos vagyok benne, hogy nekem ez egyedül nem megy.
Mert igenis szeretném tudni, hogy a Vaktükörszilánk fejezetben Turczi, Verebes, Várszegi és P. Nagy mellett kicsoda S. Gy. és P. Z. Mert igenis érdekel az az irodalmi közélet, amit Jenei Gyula ezekkel az emberekkel megél. Szeretném hallani a versekhez kapcsolódó anekdotákat, titokzatos történeteket. Most. És nem évek múlva egy irodalom tankönyvet lapozgatva. És igen, tudni szeretném az életrajzi adatokat, mert aki olyan mondatot tud leírni, hogy „a bicikliket nekitámasztottuk a délutánnak”, arról épp annyit akarok tudni, mint Anci néninél Adyról, Kosztolányiról vagy éppen Csokonairól.
Mert olyan, mintha ez a kötet csak egy kapu lenne. Amit olvasva és újraolvasva kinyitottam, és mögötte tátong egy olyan világ, amit ismerni akarok. Főleg, hogy néhány sorából kiderül: nem vagyunk egyedül. A korosztályunk minden férfitagja olvassa el a kötetet záró Ritmuszavart, és sírjon vagy röhögjön! Ilyen nincs. Vagy mégis. Hát ő is? Én is?
Nem várnék újabb éveket a folytatásra… Hallod, Gyula?