Lépjünk kicsit visszább! Szolnokiként kell-e azzal foglalkoznunk, hogy a távoli jövőben hányan élnek majd a városban?

Annak, aki nem itt képzeli el a jövőjét, ez majdhogynem mindegy. Kivéve, ha egy olyan közeli településen, kisebb-nagyobb városban fog – szeretne – élni, amire Szolnoknak – akarva, akaratlanul – hatása van. Márpedig Rákóczifalvának éppúgy nem mindegy, hányan élnek majd Szolnokon 2050-ben, mint teszem azt Budapestnek. Tehát kis túlzással, de azt mondanám: a hányan leszünk 24 év múlva szolnokiak csak azok számára irreleváns, akik az ország elhagyását tervezik. Mindenki másnak érdemes ezen a kérdésen elgondolkodni.

Merthogy a város jövőbeli lélekszáma nagyban befolyásolja a majdani szolnokiak életkörülményeit. Részben az itt működő vagy ide települni szándékozó munkahelyek miatt, hiszen mindkét esetben releváns kérdés: van-e a városban munkaerő. Ugyanakkor a lélekszám ezen túl is meghatározza a város városiakra fordítható bevételeit, megengedve, hogy azért ennek az alapja mindig a lélekszám és a helyi és helyben maradó adók lesznek. Mert ugye kisebb létszám kisebb bevétel, kevesebb vagy gyengébb szolgáltatás. És itt nemcsak arról van szó, hogy legfeljebb kevesebb iskolát és orvosirendelőt kell fenntartani – még ha ez kevesebb munkahelyet is jelent –, hanem azt is, hogy a fél évszázada még 120 ezresre álmodott város infrastruktúráját e létszám akár harmada miatt kell fenntartani. Attól ugyanis, hogy kevesebben vagyunk – ahogy történt ez az elmúlt 45-50 évben – a város lakott területe, útjainak és vízhálózatának a hossza nem lett, lesz kisebb. Gyanítom, van az a létszám, ami alatt ez a város fenntarthatatlan.

Érdemes az időtávon is egy kicsit mélázni, hiszen a 2050 akár nagyon távolinak is tűnhet. Aki így gondolja, annak felhívnám a figyelmét, hogy a mögöttünk hagyott ezredforduló már messzebb van, mint 2050. Illetve a ma születő gyerekek a 21. század közepén még éppen csak diplomáznak, és önálló életet kezdenek. Továbbá bedobnám azt a szempontot is, hogy 24 év nagyjából éppen annyi, amennyi idő alatt a 40 ezres Szolnokból 80 ezres lett, ahány év alatt a jelenlegi város nagyobb része – Kossuth terestől, új városközpontostól, Széchenyi lakótelepestől, vagy éppen a vasútállomás és környékével együtt – anno felépült. Jobb helyeken ilyen intervallumra már tervezni, stratégiákat alkotni, jövőt kutatni szoktak.

Mi most maradjunk annál a kérdésnél, hogy 2050-ben hány szolnoki lesz, ha és amennyiben igazak azok az előrejelzések, miszerint a jelenleg 9,5 milliós Magyarország lélekszáma akár 8,5-8,8 millióra is zsugorodhat. (Hozzátéve azt a szubjektív véleményemet, miszerint Magyarországon már most sem vagyunk ennyien, hiszen az életvitel szerűen külföldön élő honfitársaink többsége – becslések szerint 5-700 ezer ember – papíron hazai lakcímmel is rendelkezik.) Márpedig, ha az ország népessége az optimistább becslés szerint is csak 10%-kal zsugorodik, és Szolnok az átlaghoz közelítve „teljesít”, akkor a város jelenlegi lakossága már papíron is 55 ezer körül lesz, miként volt hat évtizeddel ezelőtt.

Ebben sem kell velem egyetérteni, de nem nagyon vigasztalhat bennünket, hogy a huszonöt megyei jogú város közül mindössze négy olyan van – köztük Kecskemét –, amelyik nem küzd népességének elfogyásával. És engem az sem tesz boldoggá, hogy miközben Szolnok lélekszáma legalább 30-35%-kal zuhant a rendszerváltás óta, Budapest is elveszítette lakói 15%-át. Miután Szolnokon képzelem el a következő évtizedeimet, engem igazából az vigasztalna, ha végre azon kezdenénk gondolkodni, mi lehetne Szolnok számára az optimális lélekszám, és amennyiben ehhez a következő években pozitív népességszaporulatra lenne szükség, ezt miként tudnánk megoldani.

Az optimista lélekszámot a magam részéről valahol 70-90 ezer körül gondolnám, hozzátéve, hogy természetesen nem mindegy, ezen belül mekkora az aktív keresők és a felnövekvő szolnokiak száma, aránya. Mivel az elmúlt évtizedek magyar családpolitikája csak a propaganda szintjén sikeres, a realitásérzékem azt súgja, hogy csak a természetes szaporulat, tehát a sok-sok fiatal családban születő kettőnél több gyermek Szolnok lélekszámgondjait a következő negyedszázadban nem fogja megoldani. Már csak azért sem, mert a következő évtizedek szülőinek az elmúlt évtizedekben kellett volna megszületnie.

Adódik a „megoldás”, hogy kívülről kellene Szolnokra csábítani 20-40 ezer embert, miként történt ez 1960 és 1980 között. De mi lehetne ennek a forrása?

Az elmúlt évtizedekben külföldre költözők hazacsábítása? Az első generációnál még lehet ilyesmivel próbálkozni, a másodiknál – akiknek már kint alakulnak ki a szociális kapcsolatai – ez iszonyatosan nehéz, a harmadik generációnál – akik a következő két és fél évtized gyermekei – pedig szinte kizárt, ha már kint születnek és nőnek fel.

Próbálkozhatnánk a határon túli magyarok megszólításával, ha végképp meg szeretnénk szüntetni ezt a fogalmat, illetve lenne olyan külhoni terület, amivel életszínvonalban versenyezni tudunk. Bár a következő két és fél évtizedben még sikerülhet valamiféle repülőrajt, ám akkor se hinném, hogy a hiányzó 1-2 millió magyart, közte 20-30 ezer szolnokit, így kellene pótolni.

Természetesen felvetődhet, hogy külföldiek is fellendíthetnék a város lélekszámát, ám a jelenleg itt élő vendégmunkásokkal szembeni fenntartások láttán, hosszú évek edukációja kellene ehhez. És ebben az esetben beszélnünk kellene arról is, hogy az elmúlt évtizedek migránsozása kapcsán hány olyan menekültet üldöztünk el, akik egyébként hazájukban drágán szakmát tanultak, évtizedes gyakorlatot szereztek, becsülettel dolgoztak – sokan ezért is vállalkozhattak családostul a menekülésre –, és akikre nem teherként, hanem valódi erőforrásként is tekinthettünk volna. A nincs orvosnál a szír orvos nagyságrendekkel jobb alternatíva lehetett volna. De hagyjuk, mert ez a hajó (is) elment!

Egy népesebb vagy legalább a jelenlegi lélekszámát megtartó Szolnokot álmodva nagyon nincs egyéb lehetőségünk, mint a többi magyar településről idecsábítani embereket. Ám ez nemcsak azért nehezített feladat, mert ahhoz valóban csábítóvá kellene tenni Szolnokot – ami azért nem egy-két napos munka, és főleg nem politikai lózung –, majd ezt el is kellene hitetnünk a költözésen gondolkodókkal. Hanem amiatt is, mert szerintem a következő évtizedekben minden magyar település ezt a megoldást fogja választani. Közel és távol egyaránt. Azaz a közelebbi szomszédjainkkal és távolabbi versenytársainkkal kell megküzdenünk, miközben mindannyian harcba szállnak a szolnokiakért. És nem holnap, hanem már ma. Mert ugye az újszászi vagy a tószegi „lakóparkok” óriásplakátjai a 32-es kivezetőn és a 442-es mellett erről szólnak.

Nem akarok senkit sem ijesztgetni, mert részben magam miatt is akartam a fentieket végiggondolni, de szerintem nagyon nagy bajban vagyunk. Ha minden így marad, akkor Szolnok lélekszáma a következő két és fél évtizedben nem 10-15%-kal fog csökkenni, hanem akár meg is feleződhet, ráadásul drasztikusan fog emelkedni a nem munkaképes, eltartottak száma. Azaz a bevételekhez képest még hatalmas kiadásokkal is számolhat a város.

Nincs nálam a bölcsek köve. Csak gondolkodtam. Csak gondolkodásra hívnék. Mert most kétségbeesésemben csak Seneca-t tudom idézni: „Semmilyen szél nem kedvező annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart”.