Turistaként megérkezni egy idegen városba útikönyv birtokában is komoly kihívás. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy sikerül a helyi turistahivatal előtt megállnunk, vagy azonnal tudunk részletes térképet venni. Ha a helyiek nem akarják megmutatni – az az eladni – mindazt, amire büszkék, könnyen kihagyhatunk érdekes látnivalókat.

A világörökségnek számító, látnivalókban és érdekességekben igazán gazdag csehországi Kutná Hora-iak azonban nem bíznak semmit a véletlenre. A belváros felújított kövezetére ugyanis több helyen olyan légi fotókat applikáltak, amelyeken kiemelték a város látványosságait. Azaz, a város a lábaink előtt hevert, csak el kellett dönteni a felülnézeti kép alapján, hogy merre induljunk. Ennél praktikusabb és egyszerűbb turistatájékoztatók, csak a nagyobb kereszteződésekben, a házak falára szerelt, képes útjelző táblák voltak. Amelyek egy idegen, a nyelvüket nem beszélő vándor számára is egyértelműen jelezték, hogy merre érdemes menni.

Persze, könnyű az ilyen ötleteket ott megvalósítani, ahol nem csak beszélnek a turizmus fellendítéséről, meg időről időre csupán terveket szőnek és hivatalokat alapítanak. Meg, ahol nemcsak a gazdag nyugati turisták számítanak, hanem mi, kelet-európaiak is. Aki járt már arra, tudja, hány helyen találni magyar tájékoztatót.

A nyolcvanas évek előtt született, a szocialista táborban felnőtt embernek mi a legkedvesebb emléke a ma már nem létező Csehszlovákiáról. A remek koh-i-noor ceruzákon és a csodálatos Skoda Felíciákon túl? Hát krtek, azaz a kisvakond, akinek hol nadrágja, hol autója, de leginkább két remek barátja volt. És krtek ma mindenhol feltűnik, és minden méretben és kivitelben kapható a turistáktól hemzsegő cseh városokban.

Egyetlen kivitelben nem láttam sehol sem, ahol turistaként megfordultam. Gagyiban. Ugyanis a turisták által látogatott helyeken – nekem legalábbis úgy tűnt – nem lehet gagyit árulni: se népművészetit, se modernt, sem pedig vicceset. Az árusoknak ugyanis arcképes igazolványuk van, amit gondolom, csak akkor kaphatnak meg, ha bemutatták a portékájukat. És ez az utcai zenészekre is igaz. Akik mondjuk Prágában nem az egy pánsípon nyolctagú zenekart megszólaltató kamuindiánok, hanem például igényes dixit játszó, valódi muzsikusok. Akik nem elvesznek, hanem nagyon sokat hozzátesznek a város hangulatához.

És, ha már az imént említettem a Skoda Felíciákat, a hatvanas évek egyetlen szocialista, nagyobb mennyiségben gyártott, de ma is sokak által vágyott kabrióját. Tessék kipróbálni! Prágában ugyanis nem buherált, undorító színre festett buszokat kínálnak a turistáknak városnézéshez, hanem például gyönyörű Felíciákat. Meg – szerintem utángyárott – két világháború közötti nyitott járgányokat.

Néhány cseh város utcáját bejárva, azért be kell vallanom, nagyon sajnálom a cseh műemlékeseket és a turisztikai látványosságok fejlesztőit. Ellentétben velünk, ők semmire sem kapnak uniós támogatást. Vagy csak nem vettem észre. Mert nem kellett lépten-nyomon bazi méretű táblákon olvasgatnom, hogy melyik programban, mennyi pénzt nyertek, és ez, de nagyon jó. Mintha nem a duma, meg a körítés lenne a lényeg. Úgy tűnik, a cseheknek nem a szájuk jár, hanem csinálják. Amit érdemes is megnézni.