Azok kedvéért, akiknek nincs idejük vagy kedvük hosszasan olvasni: elfogadtam Rost Andrea, az immár kormányzó TISZA párt Szolnok és környéki országgyűlési képviselőjének felkérését, hogy helyi kabinetfőnökeként dolgozzak.

Mindez nem azt jelenti, hogy a 2010-ben indított blogSzolnokot bezárom, hiszen eddig is szubjektív élményportált csináltam, legfeljebb lesznek olyan ügyek, témák, amelyekről nem írok. Illetve lesz más platform, ahol a városról, a környékéről és a politikáról elmondhatom a véleményemet, az álláspontomat. A helytörténet, Szolnok építészete, a helyi vonatkozású kultúra viszont nem politikai kérdés. Ezekről továbbra is írok, gondolkodok és mesélek itt vagy élőben.

Miért vállaltam? Nem magyarázkodnék. Csupán néhány dolog, ami befolyásolt, és csak azoknak, akiket érdekel nagyon szubjektív magyarázatom. Hozzátéve: ahogy a múltban, úgy most és a jövőben sem kell velem egyetérteni, hiszen, amit itt írok, az az én szubjektív véleményem.

Egy régi élménnyel kezdeném, ami mostanában ugrott be. Tanulmányúton járhattam 1995-ben Németországban, Bonnban, ami akkor még az egyesülő ország fizikai fővárosa volt. Túl a második magyarországi szabad országgyűlési választáson csodálattal és irigykedve néztem azokat a felszabadult korombéli német fiatalokat, akik számára a legtermészetesebb dolog volt, hogy egy párt szimpatizánsaként, munkatársaként, tagjaként helyben és országos szinten tevékenykedtek. Ekkoriban idehaza a „hétköznapi emberek körében” már nem nagyon volt divat párttagnak lenni, a pártszimpátiát felvállalni, mert ellenségeskedést, sokszor veszekedést, előítéleteket szült. Persze akkor nem gondoltam, hogy ez a helyzet súlyosbodhat, és eljutunk odáig, hogy a más nézeteket nyíltan vállalók ellenségek, családostul eltaposandók lesznek, így többségünk számára a pártpolitizálás a szavazófülkék magányába szorul. Holott a demokrácia alapjai az alulról szerveződő pártok, amelyek a „hétköznapi emberek” nélkül nem létezhetnek. Szeretném hinni, hogy immár ez így lesz, így lehet nálunk is.

Hosszú éveket sikerült a „helyi ellenség” kategóriában, a nemcsak személyében, de családtagjai tekintetében is félreállítandók között töltenem, és bár az elmúlt fél évtizedben többször kapacitáltak – egyszer rövidebb ideig sikerrel is – különböző helyi politikai feladatokra, a magam és a családom nyugalma érdekében ettől eddig távol tartottam magam, illetve sok mindent kevésbé akartam, mint mások. Van, amit azóta is bánok. Nem magam, a város miatt. Mindenesetre inkább voltam klaviatúraforradalmár, mint utcai aktivista, és bő hónappal ezelőtt sem hittem volna, hogy Magyarországon olyasmi történhet, ami április 12-én és azóta bekövetkezett. Nem véletlenül kezdtem el spanyolul tanulni szeptemberben.

Április 12-én éjszaka azonban nemcsak könnyes, felhőtlen örömben úsztam. Már akkor is azt gondoltam, hogy elértünk ugyan a lehetőség kapujába, de a normális, működő, élhető Magyarországot helyettünk senki nem fogja megcsinálni. Nem szerettem volna akkor este senkinek se letörni a jókedvét, így csak másnaptól kezdtem a barátaimnak és az ismerőseimnek mondogatni, hogy ugye mindenki tisztában van azzal, mennyi és mekkora munka vár mindannyiunkra. Szolnokon is. Mert helyettünk senki sem fog Szolnok vágyairól, lehetőségeiről, kéréseiről beszélni, ha nem kezdünk dolgozni, elhúznak mellettünk az ügyesebbek.

Azért is mondtam igent, mert nem szeretnék tovább csak ötletelni, másokat kritizálni, az íróasztalom magányában javaslatokat írogatni. Egy jobb országban, egy hosszú távon is élhetőbb városban akarok élni. És, ha már megtehetem, nemcsak várni akarom a csodát, de tenni is érte.

Nagy szavak helyett, hiszen csak a tettek számítanak: szolgálni szeretnék. A szolnokiak és a magyarok hasznára. Képességeimhez és lehetőségeimhez mérten. Kizárólag addig, amíg hozzá tudok tenni valami jobb, nagy egészhez.

Hát, most már tudják. Ennek fényében olvassanak, hallgassanak a jövőben.