Annak megértéséhez, hogy miért foglalkozok ismét az elektromos rollerekkel, el kell mesélnem egy friss, budapesti élményemet.

Az Üllői úton szoktam Budapest belvárosából az M4-es felé kijönni. Évtizedek óta szinte megszokásból közlekedek, aminek pár hete meg is lett az eredménye: valahol a Fradi pálya után bemértek, ötven helyett 64 kilométer per órás sebességgel száguldoztam, amit harmincezer forintom bánt. Nem vitatom, olykor látens szabálysértő vagyok, okultam az esetből. Azóta úgy hajtok az Üllőin, mintha tojás lenne a lábam és a pedál között, nem érdekel a forgalom ritmusa, meg az ideges autóstársak. Legutóbb azonban ötvenes tempónál elakadt a lélegzetem, amikor este kilenc körül, sötétben, sorra húztak el mellettem – a kocsisorok mellett és között – mindenféle rollerek és rolleresek. Némi világítással, olykor sisak nélkül, azonosíthatatlanul. A legtöbb minimum hatvan-nyolcvannal ment, úgyhogy egy sávváltásnál esélytelen lett volna a tükörből, este jól felmérné az érkezésüket és távolságukat.

Mondhatnám, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, tehát, ha egy ilyen rolleres csak az utak folytonossági hiánya miatt eltanyázik mindenféle védőfelszerelés nélkül, jó eséllyel ott marad, vagy egy életre nyomorék lesz. Ebben az esetben mások legfeljebb dugóban ácsorognak, a veszteségük az elpocsékolt órák, meg a bajba jutottak mentésére, ápolására a közösből fizetett – és soha ki nem számolt – forintok. De mi van akkor, ha egy „repülő” rolleres az autómat találja telibe, vagy csak leviszi a tükrömet, netán szélsebesen megkaristol. Se rendszám, se azonosító, enyém a kár. Persze fizet a biztosító, romlik a kötelezőm, az ügyintézés óráinak díját meg senki sem téríti meg. Arról nem is beszélve, hogy azért rossz lenne egy védőfelszerelés nélkül, eszetlenül repesztő rolleres halálában vétlenül közreműködni, és örökre cipelni a sebet. Tudom, közlekedni veszélyes, együttműködni nem egyszerű, nekem is vigyázni kell. Ha tudok.

Szolnokon is egyre többször hallom a jellegzetes elektromos dudát, majd már suhan is a roller. Szűk belvárosi utcákon, ahol nem véletlenül van 30 kilométeres sebességkorlátozás, járdákon, ahol mégiscsak a gyalogosoknak lenne elsőbbsége, kerékpárutakon, amiket más sebességhez méreteztek. Rémálmom bringával behajtani a Kossuth térre a Hubay utcánál, mert úgy érzem, esélyem se lenne egy oldalról érkező, rolleressel szemben. Fájó találkozás lenne, ha harminc-negyvennel nekem csapódna közel száz kiló (jármű és utasa). De autóval a szolnoki zebráknál is a szívinfarktus kerülget, mert bár szétnézek, gyalogost nem látok, de mire mindkét irány megvan, és újra lendületet kap az autó, simán bejöhet a képbe egy autó sebességével robogó roller a járdáról. Ki lesz a hibás?

Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyunk egyforma szülők, ki többet, ki kevesebbet enged meg, és legtöbbször azt se tudjuk, mit csinálnak a gyerekeink. De azért szülőként éreznék némi felelősséget, ha a csak húsz-harminccal, sisak és védőfelszerelés nélkül rollerező gyerekem összetöri magát. Biztos, hogy jó szülő voltam? Láttam karácsony előtti este középiskolást a szolnoki sürgősségin zokogni, mert esélyes volt valami genrincsérülés, és lőttek az ünnepeknek meg a szünetnek. (Remélem, azóta gond nélkül meggyógyult!)

Nem akarok papolni. Főleg, hogy a lassan évtizede velünk lévő eszközök közlekedésének szabályozás eddig nem sikerült. Simán forgalomba hozhatók elképesztő teljesítményű és sebességű járgányok, semmi foganatja nincs a védőfelszerelésekre vonatkozó figyelmeztetéseknek, hiába is lenne világos, hogy ezek az elektromos rollerek hol és hogyan közlekedhetnek, azonosító hiányában esélytelen a szabálytalankodók kiszűrése. Pedig nem lenne atomfizika a baleseteket megelőző szabályozás, csak hát az sokak bizniszét rontaná. És Szolnokon is egyszerűbb széttárni a karunkat, mint valami helyi megoldást kitalálni. Reméljük, soha nem kap telibe egy elbóklászó óvodást egy bátor és vagány százkilós fiatal egy hajmeresztő sebességgel repesztő rollerrel! Mert utána nagyon nehéz lenne felelőst találni, egymásra mutogatni, a megelőzésről bármi tényszerűt prezentálni.

Persze, bízhatunk az isteni gondviselésben és a szerencsében is.

Meg kitalálhatnák valamit közösen. Már csak magunk miatt is.