2026.06.11. (csütörtök)

Egy jó kávé mellé

Egy jó kávé mellé

Dátum:

Mikor nyílhatott Szolnok első kávéháza, és volt a városban kávémérés? A helyi rendőrkapitány vajon engedélyezte a 0-24 órás nyitva tartást? Jutott eszembe a Fő a kávé című kiállításon.
Jóval a Pilvax előtt kezdődött… És milyen fontos volt, hogy játszani is lehetett

Elfogultságnak, túlzó lokálpatriotizmusnak vagy szimpla hülyeségnek is tekinthető, hogy nem tudok úgy történeti kiállításokat nézni, hogy ne keressem a szolnoki párhuzamokat, kötődéseket. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum pompás kis időszaki kiállítást rakott össze a budapesti Kazinczy utcában található Elektrotechnikai Gyűjtemény egyik nagyobb termében Fő a kávé címmel, ami nemcsak a kávézásnak, de a kávéházi kultúrának is emléket állít. És hát miközben arról olvastam, hogy Bécsben már a törökök kiűzése után, Budán minden bizonnyal a 18. század elején megjelentek a kávéházak, kávémérések ősei, a 19. század második felében pedig mindez felvirágzott a Monarchiában, nem tudtam szabadulni a szolnoki vonatkozású kérdéseimtől. Mert tényleg érdekelne, hogy mikor és hol nyílhatott meg az első szolnoki kávéház? Aminek a történetét biztos, hogy nekünk is a várost 133 évig megszállva tartó törököktől kezdve kellene elmesélnünk. Kiegészítve a kávémérés, az eszpresszó, a presszó, a cukrászda vonallal, nem is beszélve mindezek irodalmi és helyi kulturális vonatkozásaival. Hiszen tényleg milyen jó lenne tudni, hogy miként Budapesten 1872-től, Szolnokon vajon mikortól lehetett éjjel-nappal nyitva egy kávéház, ha egyáltalán lehetett?

Mi mindenre volt jó egy kávéház, egy eszpresszó, egy presszó és egy cukrászda?

Egyébként a Fő a kávé kiállítás kapcsán fontos megjegyezni, hogy ez egy nagyon ötletes kamarakiállítás, az egykori budapesti zsidónegyed közepén, ahol hétköznap is úgy hömpölyögnek a külföldi turisták, mint bármelyik nyugat-európai fő- vagy nagyvárosban, tehát ez az anyag éppúgy szól neki, mint nekünk. Ugyanakkor azt is érdemes előre tisztázni, hogy ez a kiállítás nem foglalkozik a házi, házilagos, otthoni kávéfőzéssel és -készítéssel, tehát kotyogós és szarvasi gép nincs az anyagban. A Fő a kávé a közösségi kávéfogyasztás történetének állít emléket, nem megfeledkezve az ehhez kapcsolódó dohányzásról, újságolvasásról, biliárdozásról, vagy éppen arról a nem kevésbé érdekes kérdésről, hogy hol volt a helyük a nőknek az egykori kávéházakban. Az anyag nem nagy, egy óra alatt alaposan átnézhető, befogadható, és a klasszikus, sokszor megírt kávéházaktól nagyon ügyesen vezet el a szocialista presszó/cukrászda kombóig. Jutott eszembe ezen a kiállításon: egyszer talán az is kiderül, hogy melyik szolnoki cukrászda volt a helyi III/III-as ügyosztály kedvenc találkozóhelye, esetleg valamelyik be volt-e technikázva? Micsoda sztorik borulhatnának a közös asztalainkra.

A látvány néha illatot idéz

Mert a Fő a kávé című kiállításnak is azért egyik erős vonulata, hogy a közös emlékekre játszik. A bejáratnál például mindjárt ott van egy kávéscsésze vitrin, amit nem lehet másként nézni, minthogy felkiált az ember: olyanunk is volt, olyanunk még ma is van, az meg nagyanyám kedvenc bögréje. És ez folytatódik az irodalmi utalásoknál épp úgy, mint a háború utáni kávégépek felvonultatásánál, amelyek között tényleg van néhány, ahol még a kávé illata is felbukkant a fejemben.

Nagymamám kezét is oda tudom képzelni

Azt a kérdést persze fel lehet tenni, hogy ezt a kiállítást miért éppen ez a múzeum, és azon a helyen csinálta meg. Bár azt hiszem, felesleges, de mélázzunk el ezen. Az én megfejtésem a kávéfőzőgépektől indul, merthogy azok fejlődése azért ebben a műszaki múzeumi kiállítótérben nagyon szépen kibontakozik, hogy a modern kávéfőzés és a villamos áram kapcsolatáról már nem is beszéljek, amihez jobb helyet nehezen lehetne találni. Persze, a kávéházi kultúráról remek kiállítást lehetne csinálni a Budapesti Történeti Múzeumban épp úgy, mint az éppen nem létező iparművészetiben, de bármelyik kerület helytörténeti kiállítóhelyén, hogy a vendéglátóipari múzeumot, netán a fotókra specializálódott Capa Központot már ne is említsem. De hát Magyarországon is előfordulhat, hogy a múzeumi szakma versenyszféraként kezd működni. Akinek jobb ötlete van, gyorsabban megvalósít, turisták által látogatottabb helyen állít ki, ráadásul a modern marketingben is otthonosan mozog, annak több látogatója és bevétele lesz. És ennek a versenynek talán az is része lehet, hogy a jó ötletek még jobbakat szülnek, és egy kis kamarakiállításból esetleg egy nagyobb tárlat, netán vidéki adaptációk születnek. Mert máshol is főtt a kávé.

https://kozlekedesimuzeum.hu/hu/kiallitasok/fo-a-kave–idoszaki-kiallitas-

Előző cikk

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Brutalista álom

Kicsit fáj, hogy Szolnok kimaradt, ám Szolnokról nézve így is érdekes a Walter Rózsi villa brutalista építészetünkről szóló kiállítása. Hátha egyszer Szolnokon is lehet erről így beszélni.

Szolgáltatás és nem kegy

Közelről nézd meg egy város közösségi közlekedését, ha némi fogalmat akarsz alkotni arról, milyen az a település és milyen emberek lakják! Aztán tanulj belőle, ha érdemes! Valencia 1.

Ilyenek voltak

A száz éve elhunyt Papszt Piroska révén Szolnok is „látható” a Néprajzi Múzeum Vágatlanul című kiállításán, ami azonban számomra nemcsak a régi fotók, de a létrejötte miatt is különleges.

A Hatvanas családja

Szolnok elsőszámú élelmiszerboltja a rendszerváltás előtt egyértelműen a „Hatvanasnak” nevezett Csemege volt a Kossuth úton. Egy többezres lánc tagja. Volt egyszer egy Csemege…