A szombathelyi Felszabadulási-emlékmű, a nyíregyházi lábakon álló művelődési központ vagy az elbontott debreceni Kölcsey-központ mellé szerintem simán odakerülhetett volna Szolnok négy magasháza, a vasútállomás teljes tömbje vagy éppen a Jubileumi téren álló Tanúhegy című alkotás a Magyar Építészeti Múzeum egyetlen kiállóhelyének idei tárlatán, amely Breuer Marcell és Goldfinger Ernő – nem itthon világhírű – építészek életművén keresztül mutatja be a brutalista építészetet. A Magyarországon (is) a hatvanas-hetvenes években virágkorát élő, elsősorban közösségi használatú épületeket – például irodaházakat – létrehozó, az erőteljes tömböket, vonalakat, kiugró elemeket és főleg vasbetont, sokszor előre gyártott paneleket használó építészeti irányzatot tárgyaló tárlatot egyébként azoknak is érdemes megtekinteni, akik még nem jártak Walter Rózsi-villájában, mert a második világháború előtt épült, eredeti formájában felújított bauhaus „lakóház” önmagában is megér egy órát. A Breuer, Goldfinger és más magyarok című, brutalista építészetünk itthon és odaát alcímű tárlat karácsonyig látható a budapesti, Bajza utcai épületben (a Fasori evangélikus templommal átellenben).

Nem nyitnék vitát arról, hogy ízlésficamom van-e, csak jelezném: imádom a brutalista épületeket, tulajdonképpen szerelmes vagyok a fentebb említett szolnoki házakba is, és igen, talán azért, mert ezekkel együtt nőttem fel. Attól pedig teljesen „elájultam”, hogy jónéhány e kategóriába tartozó épület építészeti makettje jelenleg ott van a Walter Rózsi-villában, ami sajnos jelenleg a magyar építészet egyetlen nyilvános kiállítóhelye. Számomra egyszerűen lenyűgöző az eredetileg Nógrádi Sándor Munkásmozgalmi Múzeumnak szánt salgótarjáni épület, amiben ma már az ottani megyei múzeum működik, ezen a kiállításon viszont ott a kicsinyített terve. Működtethetősége alapján borzalmasnak tartom a nyíregyházi lábakon álló művelődési házat, ma már Agóra, építészetileg ugyanakkor lenyűgöz a lebegő hídra emlékeztető alakja. De hosszan sorolhatnám azokat a magyar filmekből is jól ismert épületeket is, amelyek rajzban, makettben vagy tervben ott vannak a „brutalista” kiállításon.

Azt pedig be kell vallanom – mert tanulni sosem szégyen –, hogy fantasztikus indítása a kiállításnak az a néhány második világháború előtti Breuer-féle szék és fotel, amelyek másolatai szinte minden modern lakásban és irodában ma is megtalálhatóak, anélkül, hogy tudatosulna bennünk az eredete. Ráadásul ez a három szinten elhelyezett – egyébként nem nagy és nem befoghatatlan – kiállítás nagyon jól vezet végig azon is, hogy a huszadik században élt két magyar építész – Breuer és Goldfinger –, akik tényleg nemcsak világhírűek, de saját szakmájukban, „művészetükben” útmutatók is. Számomra nemcsak az az egészen elképesztő, hogy a világban miket alkottak, de az is, hogy a szocializmus idején külföldön élő magyarokként már a hatvanas években „ösztöndíjat” működtettek itthon tanuló fiataloknak, akik nyugaton építészirodákban dolgozhattak, hogy aztán itthon kamatoztassák világlátásukat. Kicsit sajnálom is, hogy ezeknek a szellemi óriásoknak tényleg csak ilyen szerény – de azt maximálisan kihasználó – kiállítás jut.

A villa gyönyörű belső lépcsője mellé applikált vasbeton hálón bemutatott hazai és külföldi épületeket nézve, nehéz attól szabadulni, hogy Szolnoknak is ott lenne a helye ezen a kiállításon. A nappaliban elhelyezett „terepasztalon” olyan jó lenne látni a szolnoki vasútállomás és környékének tervmakettjét vagy éppen a tizennyolcemeleteseink késői másolatait. Szolnok épített öröksége ugyanis nem sokszáz éves, viszont hangsúlyos lett benne – és ezt lehet nem szeretni, de attól még velünk van – a hatvanas-hetvenes évek brutalista építészete. Olyan klassz lenne, hogy amikor majd ezt a kiállítást a budapesti Bajza utcában szétszedik, nem eltűnne a nagyközönség elől, hanem időszakosan Szolnokra érkezik, ahol végre ennek apropóján mesélhetnénk a város ötvenes években indult és a rendszerváltásig tartó átépítéséről. Arról az épített környezetről, amiben élünk, és ami máshol kezd a múlt szerves – őrzendő, feldolgozandó – részévé válni.

Addig azonban menjenek a Walter Rózsi-villába, de fejben vigyék magukkal Szolnok mára jellegzetessé vált építményeit!