Nem férhet kétség ahhoz, hogy Szolnok egyik legrégebb óta lakott területe – a váron kívül – a mai belvárosi híd, Táncsics utca, illetve a Tisza és a Kossut utca által közrefogott rész. A vár, a tiszai átkelő és a folyó miatt, hiszen ezek amellett szóltak, hogy valahol itt legyen a várfalon kívüli polgárváros. Kaposvári Gyulától úgy tudjuk, hogy ennek a határa valahol a mai Táncsics utca környékén volt, amit a város igazán majd csak a 19. század elején lép át. Kár, hogy ezt a területet – talán a Damjanich uszoda egykori helyétől eltekintve – régészetileg nem sikerült feltárni, így igazából néhány korabeli metszetre és leírásra támaszkodhatunk, amikor Szolnok e részének a 18. század előtti történetét próbáljuk bemutatni.

A mai Verseghy park, Tisza szálló és Tisza park területéről ugyanakkor tudjuk, hogy a 19. század második feléig a kincstár, vagyis az állam tulajdonában volt, és itt álltak a Szolnokon sokat emlegetett sóházak. A megyeszékhellyé válás után – amikor már a sóházakra sem volt szükség – Szolnok megváltotta ezeket a területeket, ahol aztán a következő fél évszázadban, elsősorban a közt szolgáló beruházások történtek. Így kapott itt ingyen telket az állami főgimnázium, a helyi református közösség, majd a színházpártolók, és maradt terület még a Tisza szállónak is. Ugyanakkor a környék egy része annak a Scheftsik családnak a tulajdonában volt, akik nemcsak polgármestert adtak a városnak, de a mai Verseghy park helyén működő gőzmalmukból, annak 1905-ös balesetéig, áramot is, és olykor perlekedtek a várossal és a folyóhoz lejárni akaró lakókkal.

A vízjárta terület rendezésének terve már az első világháború előtt felmerült. Ehhez hozzájárulhatott a már említett Scheftsik-malom leégése, az utolsó fa Tisza-híd megsemmisülése, illetve a Dunától Keletre szinte utolsóként felépülő színház is. A megyeszékhellyé válás után gyors ütemben fejlődő városban nyilvánvaló lehetett, hogy a belváros „alatti” Tisza partot rendezni kell. Szerencsénk, hogy már az akkoriak is valamiféle közfunkcióban gondolkodtak, így a területet nem parcellázták fel, nem villákkal, esetleg kisebb lakóházakkal épület be. A megvalósítás természetesen csak a nagy háború után indulhatott, hiszen az, majd a forradalmak és a húszas évek első felének gazdasági nehézségei igencsak visszavetették az álmokat.

Az élet azonban nem állhatott meg, és bő száz évvel ezelőtt elindult a környék fejlesztésének tervezése. Ennek éppúgy része volt a megyeháza háborús sérüléseinek eltüntetése és bővítése, mint Zombory Lajos elképzelése, amely nemcsak szállodát, de lakóházat is álmodott erre a területre. Bármiféle elképzelés megvalósításához azonban nem kevés pénzre volt szükség, amit Szolnok is az úgynevezett Speyer-kölcsönből tudott előteremteni. Ezt a 10 millió dolláros hitelt Magyarország háború utáni újraindításához biztosította az amerikai bankház, amiből a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankon keresztül 48 város részesült azért, hogy az elmaradt infrastrukturális beruházások mellett olyasmiket is építsenek, ami hasznot hozhat az adott településnek. Szolnokon így indulhatott el a Rerrich Béla tervezte park mellett egy akkor modern szálloda és fürdő építése is.

Felvetődhet a kérdés, hogy az első világháború után nyolc, a forradalmakat követően hét, a román megszállás hat évvel korábbi lezárása után, miért éppen egy szálloda és fürdő építése mellett döntött a város. Ebben szerintem leginkább Trianon játszhatott közre, hiszen az ország megcsonkítása elvitte a korábbi „nyaraló” helyeket, gondoljunk Abbáziára vagy a Tátrára. Márpedig akkoriban azért érződött, hogy a háború borzalmaiból ocsúdó emberek – legalábbis a tehetősebbek – másként állnak majd a szabadidőhöz, és van perspektíva a turizmusban. Nem véletlen, hogy a szolnoki Tisza szállóval szinte párhuzamosan készült el a lillafüredi Palotaszálló vagy a pécsi Hotel Kikelet. A szolnoki Tisza szálló az eredetileg háromféle fürdőjével – törökfürdő, 50 méteres úszómedence, tiszai kosarasfürdő –, folyóparti elhelyezkedésével komoly turisztikai potenciállal bírhatott volna, nem véletlen, hogy a város első benzinkutjának egyikét is éppen itt helyezték el.

Száz évvel ezelőtt már nagy lehetett a sürgölődés a mai Tisza szálló helyén. Hogy aztán két évvel később, 1928 tavaszán megnyissa kapuit előbb a vendéglő, a kerthelyiség és a szálloda 28 szobája, majd a fürdő. Sajnos az 50 méteres fedett sportuszoda már nem készült el, ám az először Westher Ernő által működtetett hely Szolnok ikonikus intézménye lett. Az azóta eltelt évszázadban sok minden történt az épület falai között, ám szerintem nem a katonai kórház, a felújítások, az itt megszálló vendégek miatt lett a szolnokiak számára fontos, hanem mert szinte mindenkit köt ide valamilyen emlék. Szalagavató, esküvő, vállalati vacsora, valamilyen buli, vagy éppen a legendás fagyizó a Tisza-parton. Miközben a szomszédos két parknak is kijutott az elmúlt évszázad történéseiből, amit talán legjobban a neveik változása és az itt felállított szobrok mutatnak.

Az Élő blogSzolnok Anno negyedik évada nem véletlenül indul a Tisza part és a Tisza szálló történetével. Gazdagságát talán jól mutatja, hogy a fentiekben éppen csak eljutottunk a szálló első kapavágásáig. A Szapáry utca 19. szám alatt található TESZ székház emelti előadótermében élőszóban, sok fotóval mesélem tovább a környék elmúlt évszázadát. Például a részben a szállodaépítésbe belebukott polgármesterrel, az itt soha meg nem történt szovjet bevonulással, a félreértés miatt többször ledöntött szoborral, és egyéb helyi csemegékkel. Tartsanak velem! Ajánlom az Élő blogSzolnok Anno szeptember 14-ei Száz év a Tisza partján, avagy a Tisza szálló és környékének története című előadást.