Bár lassan öt hónap telt el a legutóbbi országgyűlési választás óta, és az új kormány is bőven túl van az első száz napján, talán nem túlzás azt mondani, hogy Szolnokon nem történt semmi sem. Helyi szinten lényegében mindenki a helyén van, aki volt, és pontosan ugyanúgy mennek a dolgok, mint mondjuk, hat hónappal ezelőtt.

Jó, mielőtt pálcát törünk az elmúlt időszak történései – vagy nem történései – felett, játszhatunk is.

Például azzal a gondolattal, hogy miként éreznénk magunkat most, ha április 12-én nem bukik hatalmasat az előző kormány, a magyarok többsége nem a 16 éves NER lezárására szavaz. A hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy a bukott kormánypárt helyi „ágyúi” milyen önelégült arccal és pökhendi módon beszélnének mindenkivel, mennyire tocsognának fontosságuk, tévedhetetlenségük mocsarában, és építenék bőszen tovább az uram-bátyám Magyarországot és Szolnokot, az államkassza és a közpénzek még erőteljesebb megcsapolásával. Ha csak ránézünk a szolnoki óriásplakáthelyekre, már jobban kell érezni magunkat, hiszen nem az uszítás, az egysejtűeknek szóló propaganda, a nyilvánvaló közpénznyúlás köszön ezekről vissza, hanem olykor-olykor már helyi vállalkozások valódi üzenetei is.

De meddig lehet ilyesmivel vigasztalódni? Meddig hitegethetjük magunkat, hogy nem szabad kapkodni, meg jó munkához idő kell, és egyébként is hiányzik a megfelelő apparátus, meg előbb fent kell rendet rakni, aztán jöhet a vidék. Bocsánat, de 18 éves korom, a rendszerváltás óta hiszem, hogy egyszer egy normális országban fogok élni, költözés nélkül. Az elmúlt 16 évet több szempontból rettenetesen elcsesztük. Úgyhogy nagyon nehezemre esik türelmesnek lenni. Mert még élvezni is szeretném a normális Magyarországot, az élhető Szolnokot. Értem én, hogy sok minden fontosabb, előbbre való, de akkor tessék elfogadni, hogy Szolnokon, szolnokiként nekem más a prioritás!

Szerintem nem lehet máshogy működő országot és várost építeni ugyanazokban a székekben ugyanazokkal az emberekkel, akik ráadásul státuszkonzervatívok, és külső kényszer hiányában mindent ugyanúgy csinálnak most és majd, mint eddig. Még akkor is így van ez, ha néhányan már megtalálták önmagukban a kormány- és rendszerváltót, annak érdekében, hogy kiskirályságukat megtarthassák. Mennek a szövetségépítések, a magyarázkodások, miközben mi meg énekelhetjük Bródy János egyre örökbecsűbbé váló slágerét: „ezek ugyanazok”. És szikrát szóró szemmel olvassuk az augusztus 20-ai kitüntetettek listáját.

Nincs is ezen mit csodálkozni. Helyben nincs kormánypárt. Valódi ellenzék nélkül lavírozhat tovább önkormányzat. Nem volt és nem is lett valódi, oknyomozó, tényeket feltáró helyi sajtó, így pontosan ugyanaz a Facebook-kommunikáció megy, mint eddig, amikor nincsenek valódi kérdések, valódi válaszok, csak kinyilatkoztatások. Itt csak hinni lehet, kételkedni nem. És ez a helyi hatalom ilyen-olyan rangú képviselőinek – legyenek választottak, kinevezettek, vagy állami, önkormányzati hivatalban ücsörgők – kiválóan megfelel, hiszen a fenti két dolog hiányában ki ellenőrizne, kérne számon vagy nyomasztana. Ezért nincs elszámoltatás, pályáztatás és bármiféle megújulásnak pislángoló lángja.

„Nem történt semmi sem. Felejtsük gyorsan el!” Nem. Ne felejtsünk semmit se el! Se az elmúlt 37 évet, se az elmúlt 16 évet, se a legutóbbi szűk öt hónapot. Mert, ha mindig, mindent elfelejtünk, akkor soha, semmiből sem tanulunk, akkor újra és újra ugyanaz történik velünk, és nemhogy nekünk, de az utódainknak sem lesz esélye egy normális Magyarországra és egy élhető Szolnokra. Jó, ez a nyár is elszelelt, és most úgy tűnik, hiába telt. De hátha fújnak még új szelek, amik Szolnokon is hoznak némi változást!