– Hatodik alkalommal beszélgetünk évadkezdéskor. Ez egyben azt is jelenti, hogy a második igazgatói ciklusának az elején vagyunk. Milyen volt az első időszak?

– Visszanézve minden sokkal könnyebb, mint amilyennek egy-egy konkrét helyzetben tűnt. És persze minden sokkal nehezebb volt, mint annak idején az öltözőben ülve gondoltam. Színészként azt hittem, mindent csípőből meg tudnék oldani. Naivitásom igazán akkor változott meg, amikor 2021-ben egy ellenzéki többségű képviselőtestület megválasztott, és beültem a Szigligeti Színház igazgatói székébe. Nem itt, hanem még a folyamatos színházi játékra alkalmatlan Aba Novák Kulturális Központban. Nem mondom, hogy nem volt belehalós, amikor azért támadtak, hogy kinek a veje vagyok, pedig megdolgoztam azért a pályázatért. Az idő azonban engem igazolt. Nemcsak én akartam folytatni, a városvezetéstől is újra bizalmat kaptam.

– Egyértelmű volt, hogy folytatni akarja?

– Igen, az első ciklus elején is tudtam, hogy ebbe akkor érdemes belevágni, ha hosszabb távon gondolkodok. Albérletben vettem át a színház vezetését, ráadásul csúszott a költözés, így az első évadban semmit se úgy csinálhattunk, ahogy terveztem, miközben nyakunkban volt a covid is. Aztán a következő évad elején visszaköltözhettünk a saját épületünkbe, de miközben tanultuk a megújult technikát, jött az energiaválság és az újabb leállás. Szinte gondolkodni se volt idő, meg kellett próbálni ösztönösen a legjobbat kihozni az adott helyzetekből. A mai napig hálás vagyok Székely Krisztának, hogy a Sirály annak ellenére elkészült, hogy nem itt állíthatta színpadra, és Szinetár Miklósnak is, aki a Víg özvegyet az Agórában is megcsinálta. Van pár dolog, amit ma talán már nem mernék bevállalni, de akkor nem volt más lehetőségünk, csinálni kellett. De nem panaszkodom, és nem sütöm el azt a klisét sem, hogy sokat tanultam, pedig az első két évad igazi kiképzés volt. Ma már egyetlen színház vezetésébe se mernék kívülről beleszólni, mert tudom, ez mennyire összetett feladat.

– Akkor igazából a harmadik évadtól csinálhatta azt, amire pályázott?

– Mondjuk inkább úgy, hogy a harmadik évadomtól kezdődően lehetett azt az ívet elkezdeni felépíteni, amire szerződtem. Az elmúlt két évad pedig már megmutatta, hogy mire jutottunk, mire lehet alapozni a folytatást. Egy igazgató munkáját nem lehet egy-két évaddal lemérni, mert nemcsak a darabok, a mérhető számok is fontosak. Mégis azt mondom, hogy az első ciklust évekre lebontva, mindig sikerült a terveimet nagyjából 90%-ra hozni. Amiben közrejátszik az is, hogy a világ hatalmasat változott ebben a fél évtizedben, ami hatással van a színház működéséra, egyáltalán a színház helyére a világban.

– Mit tekint a három legnagyobb sikerének?

– Egyértelműen a színházépület visszafoglalását. Aztán, hogy újra Szolnok adott otthont az Országos Színházi Találkozónak. És, hogy nem lett mínuszos a gazdálkodásunk, amit a néző nem lát, nem érzékel, de a kollégáimmal ez napi küzdelem. Egészen más szemlélettel kell dolgoznunk ahhoz képest, mint, amikor belevágtam.

– És mi az, amire nem szívesen emlékszik?

– Alkatomból adódóan sok mindent kudarcként élek meg, de a legjobban az emberi kapcsolatok megváltozása fáj. Amiben közrejátszik, hogy igazgatóként lényegében kikerültem a társulatból, hiszen más a feladatom, a felelősségem. Sok döntést végül nekem kell meghozni. Mondhatjuk, hogy ez az igazgató magánya. Napokig tudok rágódni azon, ha valaki elmegy, hogy miért, mit lehetett volna máshogy csinálni. Pedig be kell látnom, hogy nekem, igazgatóként rendszerben kell gondolkodnom. És el kell fogadni, hogy itt csak a változás az állandó.

– Nincs hiányérzete, hogy többször igazgató, mint színész?

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy szinte mindent eljátszhattam, amit az adott korban egy színésznek el kell játszania. Rengeteget dolgoztam, volt olyan évad, amiben kétszázszor álltam színpadon. Lehet, hogy többet is játszottam, mint kellett volna, és egy kicsit kiégtem, már valami másra is vágytam, minthogy délelőtt próba, este játék. A színházvezetés lehetősége már 24 éves koromban is felmerült, aztán a kinevezésem előtt öt évvel is lett volna egy lehetőség. Nem bántam meg, hogy a színpadot kicsit elengedve, 2021-ben belevágtam. Mert ez egy másik dimenzió, másfajta alkotás. Teremteni szeretek. Persze a színpadon is azt csináljuk, ráadásul ott az exhibicionizmusunkat is kiélhetjük, az igazgatás viszont sokkal összetettebb, másfajta gondolkodást kívánó feladat. Itt a jövőt kell álmodni, egy intézményt kell építeni, ami számomra kifejezetten izgalmas kihívás.

– Az előző év végén döntött a szolnoki képviselőtestület arról, hogy folytassa a színház élén, amit a minisztérium is elfogadott, így 2026 elején újabb öt évre megbízást kapott. Közben azonban nagyot változott Magyarország. Felmerült, hogy valamiféle kompetenciamérést is bevezetnének a kinevezett színházigazgatóknál.

– Ezt én is csak a hírekben olvastam, nekem a kinevezésem óta mindössze az üzemorvosunkhoz kellett elmenni, hogy megállapítsa, alkalmas vagyok-e színjátszásra. De nem szeretném elviccelni a dolgot. Ahogyan eddig, úgy ezután is tiszteletben tartom, ki, mit gondol a politikáról, milyennek képzeli el Magyarországot, hiszen mindenkinek lehet véleménye. Szerintem nekem és nekünk, itt a színházban, nem ennek a megmutatása a dolgunk. Elfogadom, hogy sok művész kiállt valamelyik oldal mellett. Ugyanakkor ebben a felfordult világban, a néha rendkívül felzaklatott közéletünkben mi arra törekedtünk, azt tekintettük feladatunknak, hogy valamiféle béke szigete legyünk. Vagy híd az emberi kapcsolatokhoz. Nem megoldani akarjuk a problémákat, hanem megoldóképleteket próbálunk adni ahhoz, hogy az emberek megtalálják egymást.

– Abban a helyzetben is, amikor újra és újra előkerül a színház felújításának ügye, annak pénzügyi hátterének a vizsgálata?

– Nem tesz jót nekünk az ilyesmi, főleg a bérletezés időszakában. Mert hiába mondom el újra és újra, hogy a felújítást nem a színház végezte, a társulat nem tulajdonosa ennek az épületnek, hanem csak bérlője, használója. A felújítást az önkormányzat rendelte meg, bonyolította le, felügyelte. De minden alkalommal, amikor ez előkerül, bármit mondok, pusztába kiáltott szó, miközben nemcsak a színpadon, de a pénztárban is teljesítenünk kell, számokkal kell igazolni, hogy jól dolgozunk.

– Az évadnyitón azt mondta, hogy első nekifutásra ez azért jól sikerült.

– Igen, mert az első hat hónapban 49 ezer nézőnk volt, miközben az őszi időszak szokott az erősebb lenni, úgyhogy az elvárt éves 85 ezer látogatót biztosan teljesíteni fogjuk.

– A bérletezésben lesz változás?

– Újra bevezetjük az ifjúsági bérletet, ami azt jelenti, hogy próba jelleggel háromezerötszáz középiskolásnak, hét iskolai bérletet kínálunk. Nemcsak azért, hogy a vidéki színházak között így is kiugróan magas bérletszámunkat növeljük, hanem hogy a jövő közönségét neveljük. A hagyományos, sokszor ugyanazon a helyen ülő bérleteseink ugyanis az évek múlásával fogynak. A középiskolás korosztálynak pedig eddig nem fogtuk a kezét eléggé, pedig az a legfogékonyabb kor, aki akkor rászokik a színházra, az később is velünk marad.

– Milyen előadásokat kínálnak nekik?

– Ebben az évadban az elsőként bemutatandó Szerelmes Shakespeare és az előző évadról áthozott Cyrano de Bergerac szerepel az ifjúsági bérletben.

– Ez azt jelenti, hogy nem csak friss bemutatókat láthat a Szigligeti közönsége az új évadba, de az előző szezonok darabjaiból is lesz, ami műsoron marad?

– Óriási luxus egy-egy darabot 22-25 előadásért megcsinálni. Szerencsére sok darabunkat nem temettük még el, így ha igény van rájuk, bármikor elővehetők. A Cyranot nyáron több helyen is játszottuk, és úgy tűnik, a szolnoki közönség szereti, pedig nem zenés előadás. Az erdőt az előző évad végén játszottuk, úgyhogy abban is van még potenciál. A korábban bemutatott Ágacskát pedig azért vesszük elő a gyerekeknek, mert felnőtt egy olyan fiatal generáció, akik annak idején még nem láthatták. A Szín-Mű-Helyben a Csak bejjebb, Jancsikám!, A semmi ágán vagy éppen a Prah is megy tovább a nézői igényekhez, meg a színészeink elfoglaltságához igazodva.

– Összességében milyen lesz az új évad?

– Populárisabb. A vidéki színjátszás ugyanis eljutott oda, hogy mivel számszerűsíthető eredményeket, azaz nézőszámot, eladott jegyeket, bevételt kell felmutatnunk, nem kockáztathatunk komolyabb előadásokkal. Egyszerűen olyan darabokhoz kell nyúlnunk, amiket biztosan el tudunk adni, azaz nálunk is több lesz a zenés, könnyedebb produkció. Elképesztő digitális zajban versenyzünk, küzdünk, nem tudunk mást csinálni, harcolunk a nézők kegyeiért. Nagy szerencsénk, hogy van a Szín-Mű-Hely, ahol komolyabb, akár kísérletezőbb dolgokat is kipróbálhatunk. Ebben az évadban Márkó Eszter ott rendezi a Kövekkel a zsebben című darabot, Sipos László Márk a Csillagképeket állítja színpadra, és Valdimir Anton is visszatér Szolnokra, Kemény címmel rendez majd a Szín-Mű-Helyben.

– Ebben az évadban is lesz eleve bérleten kívülinek szánt előadás, a novemberben bemutatandó Ketten a neten. Mi szükség van erre a megoldásra?

– Megváltoztak a nézői szokások. Tapasztaljuk, hogy egyre kevesebben köteleződnek el több estére, egy évadra előre. Ehhez mi is alkalmazkodunk, például azzal, hogy nem törekszünk a bérletes előadások nézőterének teljes feltöltésére, mert, ha csak háromnegyedig van, akkor jegyet is tudunk eladni, és az is megnézheti az előadásainkat, aki az utolsó pillanatban szánja el magát. Nem tagadom, ez nekünk sokkal több munka, de látható, hogy működik. Ahogy a bérletszünetes előadások is. A muzsika hangját például úgy mutatjuk be október elején, hogy a premier után rögtön két estét bérleten kívül hirdettünk, és már alig van rájuk hely. Az öt bérletes, nagyszínpadi előadás melletti hatodik bemutatónk, Ray Cooney fergeteges vígjátéka eleve így készül.

– Ha már visszatekintéssel kezdtük, tekintsünk előre? Lesz például végre nyári színház Szolnokon a következő öt évben?

– Remélem. Sok megbeszélésen túl vagyunk már. Mert a nyári színház nemcsak nekünk lenne fontos, de a városnak is. Látható ugyanis, hogy a jól működő szabadtéri színpad a legtöbb helyen olyan turisztikai attrakció, ami vendégéjszakákat is generál. Nekünk hosszú távon egy újabb pillére lehetne a működésünkben, hiszen nyáron is tudnánk feladatot adni a társulatnak. Ugyanakkor félmegoldásokba nem szabad belemenni. Most egy olyan történelmi pillanatban vagyunk, amikor ezt mindenki akarja, vannak megvalósítható elképzelések, tehát meg lehetne csinálni.